Borzalmas gyerekkor = borzalmas felnőttkor? (Hosszú lesz)

21 éves nő vagyok, már 2 éve önálló életet élek (élnék) a párommal. De sajnos úgy érzem teljesen alkalmatlan vagyok az életre. Egy idegroncs lettem az évek alatt. Folyamatos halálfélelemmel élem a mindennapjaimat, folyton aggódok és szorongok , rettegek a betegségektől és folyton figyelem a testem minden rezdülését , ha valami szokatlant tapasztalok azonnal rettegni kezdek. Állandó hát, nyaki és lapocka fájdalmaim vannak, zsibbadások, gyengék az izületeim, kimerült, gyenge vagyok, olykor mintha nem érzékelném a külvilágot, közérzetem pocsék. Hol itt fáj hol ott fáj. Jártam én már kardiológián, tüdőgyógyászaton, vérvételen, reumatológián, fül-orr gégészeten,belgyógyászaton. Igazából sose kaptam megnyugtató választ sehol sem ("magának nincs semmi baja","" fiatal még") úgy érzem mintha nem vennének komolyan. Számomra nem ad megnyugvást az ha közlik velem hogy nincs semmi bajom ,fiatal vagyok és ne az orvosi rendelőkbe járjak "hobbiként". Bennem is felmerült hogy esetleg lelki a probléma áll a háttérben ezért jártam már 2 pszichiáternél és ezen kívül 1 magán pszichiáternél is. Mind a 3 orvos más diagnózist állapított meg de a gyógymód ugyanaz volt : antidepresszáns és frontin. De hiába kezdtem el a gyógyszeres kezelést egyszerűen nem bírtam sose végig csinálni, rosszabbul lettem, forgott a világ,szédültem és túl korán feladtam, mert félek a gyógyszerek hatásától is... Sokszor már úgy érzem mint ha nem is ebben a világban élnék , mintha minden ijesztő és idegen lenne,mintha haldokolnék. Csak a fájdalmakat és a félelmet érzem nap mint nap. Ott hagytam a munkahelyemet tavaly, elkezdtem inkább egy okj-s képzést, szerencsére megengedhettük magunknak hogy ne dolgozzak, de fél év után az iskolát is ott hagytam mert nem bírtam bejárni, nem bírtam a tömegközlekedést , vagy ha nagy nehezen eljutottam az iskolába volt hogy sírva kértem hogy hazamehessek mert annyira rosszul éreztem magam, ott is szorongtam. Elviselhetetlen volt. Rendben....akkor otthon maradok egy darabig és összeszedem magam. Gondoltam én. Felkerestem egy magán pszichiátert abban a reményben hogy tudni fog segíteni. De egyre mélyebbre süllyedek. Elkezdtem a gyógyszeres kezelést ,de nem bírtam ezért abbahagytam. Egyedül a frontin nyújt pár órányi segítséget.

Tudni kell rólam hogy a gyerekkorom borzalmas volt, egy agresszív alkoholista apa és egy dolgozni nem akaró anya mellett nőttem fel, 2 testvéremmel. Szeretet ,érzelmi támogatás 0. Annál több verés, szidalmazás ordibálás. A bátyám értelmi sérült, nem képes önálló életet élni így 32 évesen is otthon lakik. Nővérem már szintén elköltözött. Ő teljesen olyan lett mint apám, agresszív tör zúz ha valaki felidegesíti, és torka szakadtából ordít. Én inkább ez a csendben szenvedő típus voltam és vagyok. Ezt az egy utat láttam 2 éve a gyógyulásomnak hogy elköltözhessek és végre nyugodtan éljek a párommal akit nagyon szeretek és egy igazi angyal. Mégsem vagyok boldog. Már nem is tudom milyen érzés annak lenni. Egyszerűen nem tudok örülni semminek. Nem rég gyarapodott a családunk egy kutyussal, minden álmom ez volt még gyerekkoromban, de most valahogy nem érzek semmit. Ezt csak érzékeltetésképp írtam le. Vannak ugyan fellángolások mikor úgy érzem nem adom fel és nem lesz semmi baj de ezek csak percekig tartó érzések. Ha már nagyon nem bírom tovább beveszek egy frontint az valamelyest segít de ez sem megoldás. Félek a jövőtől, és bármennyire is rosszak voltak velünk a szüleink én mélységesen sajnálom őket, nem tudok rájuk haragudni de a mai napig fáj sok minden.

Sajnálom az anyámat hogy nem mer vagy nem tud kilépni egy ilyen házasságból de őt is okolom mert ha elég bátor lett volna és elvált volna apától minden másképp alakult volna. Tudom a múlton változtatni nem lehet de az a gond hogy még a jelenben sem oldódtak meg ezek a dolgok. Anyámnak elég komoly betegségei vannak, tavaly akkor engedte meg hogy mentőt hívjanak hozzá amikor már ülve sem kapott levegőt. Ugyanis tudni kell hogy anyám orvoshoz sem hajlandó elmenni, mert szerinte mind egy gyilkos... Mikor bekerült a kórházba úgy tűnt tanult belőle és jobban vigyáz magára de nem, nem változott semmi. Hiába kérjük a nővéremmel hogy legalább a mi kedvünkért vigyázzon magára, szerinte mi csak ne parancsolgassunk neki. Apám ugyanúgy iszik és veszekszik anyámmal, aki továbbra sem megy el se dolgozni se az orvoshoz, a gyógyszereit sem szedni. A bátyámmal sem tudni mi lesz így vele.

Persze hallgatnom kell folyton tőlük hogy biztos azért lettem ilyen beteg mert messzire költöztem tőlük és hogy menjek vissza.

Egy folytonos aggódás az életem. Van kiút ebből?

Ha esetleg van valaki aki hasonló problémákkal küzd nagyon szívesen beszélgetnék vele (privátban). Köszönöm ha végig olvastad.