Szélsőséges emberutálat és érdektelenség. Kizárólag írásban van türelmem embertársaimhoz. Miért? Többi lent.

Kb annyi részvétet érzek tragédia esetén, hogy sajnálom azokat, akik hosszasan szenvednek. Ha valakinekmeghal vkije vagy bánatos, igyekszem részvétet mutatni és ahogy tudok segítek is, demagamban elintézem annyival, hogy ez az élet rendje- sem én, sem más nem kivétel ez alól, mindenkit érnek veszteségek, mindenkinek megvan a maga baja. Nem bírom a szenvelgést. Ugyanakkor nagyon tudom értékelni és tisztelni, aki jó ember, segítőkész, empatikus stb- de közelebbi ismeretség szintjén ők sem érdekelnek, egyszerűen örülök, hogy ilyenek is vannak. Ami hatni tud rám az az állatok és néha a gyerekek szenvedése. Bajnak azt érzem ebben, hogy azzal még kiegyeztem magamban, hogy szívem szerint felrúgnám, aki bántja őket, de kb azt is felrúgnám, aki nem megy el eddig, vagy nem is rosszindulatú, pusztán hülye, ostoba, bugris vagy nulla empátiáa okán arrogáns. Némelyek személye olyannyira irritál, hogy félek, egyszer lecsapok valakit - ehelyett jelenleg vagy a földhöz vágok valamit, vagy elmegyek onnan, ahol ilyeneket látok. Akkor is, ha nem ellenem irányul az őrültködés. A legjobban akkor érzem magam, ha nem találkozom senkivel, max néha írásban vagy ritkán(!!) telefonon váltunk néhány szót. Ők valamelyest érdekelnek- de nem túlzottan. Mi ez? Normális ez? Miért lett? Nem vagyok tini, 35 múltam és nő vagyok.