11 éves vagyok és azt hiszem, enyhén depressziós vagyok. Mit tegyek?

Szia! Most váltasz lassan gyerekből felnőttbe. A kettő között az egyik nagy különbség, hogy a gyerek önző, a felnőtt pedig elkezd képessé válni arra, hogy beleképzelje magát mások helyzetébe. Nálad ez az empátia most kezdődik, legelőször a szülő szerepét kezdi másképp látni az ember, és ezért vagy most különösen érzékeny a szüleid reakcióira.

Apukád nem különös eset, sajnos a legtöbb felnőtt férfi nem mer érzelmeket nyilvánítani, mert arra kondicionálták, hogy az ilyesmi nem férfias. Ez nem (csak) az ő hibája. De abból, hogy dicsekszik veled, nyilvánvaló, hogy büszke rád. Anyukádon pedig nyilván nagy teher van. Tudatosítsd magadban, hogy anyukád stresszlevezetése nem neked szól, apukád pedig nem mer, nem tud nyitni feléd. Az húzhat ki a depiből, ha megpróbálsz tudatosan, programszerűen tenni értük, segíteni nekik abban, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben. Ettől Te is jobban fogod.

Kizárt, hogy ezt egy 11 éves írta, bármilyen értelmes, jó tanuló, szuperintelligens, stb.

Jobban tudnánk segíteni, ha őszinte lennél.

Ezt úgy írod, mint ha a kamaszodásnak az égvilágon semmi köze nem lenne a felnőtté váláshoz. Mint ha ez nem egy folyamat része lenne. Mint ha a kamaszodás csak valamiféle zsákutca lenne a gyerekkor és a felnőttkor között, nem pedig egy lépcső, egy állomás a kettő között. Persze, hogy a kamaszkor része, azaz a felnőtté válás folyamatának része.

(Én már kamaszként is utáltam, amikor rám sütötték ezt a bélyeget, hogy kamasz = mutáns lény, akit valahogy el kell viselni, már nem cuki gyerek, még nem ember, de majd átlépi a 18-at, és akkortól már emberszámba vesszük...)