Hova lehetne besorolni ezt az állapotot?

Sajnos egy rakás szemét volt a gyerekkorom, ami a lelki és fizikai bántalmazást is tartalmazta. Most vagyok 20 éves, és sikerült elköltöznöm otthonról, ahol sikerült megbetegednem. Minden pillanatban kontroll alatt voltam, merre mentem, mit csináltam, 19 évesen elvárták tőlem, hogy beszámoljak a napomról, és felvegyem mindig a telefont. Korábban ugyanis voltak pánikrohamaim, amelyek megijesztették a szüleimet, konkrétabban apámat, és azóta, ha nem veszem a telefonomat, úgy hiszi, meghaltam, vagy rosszul vagyok. Pedig az már 2-3 éve volt. Minden lépésemet figyelte, amikor együtt mentünk valamerre. A kocsiban (amelyiet ő vezette) bármihez nyúlhattam, pl a fűtést, klímát kapcsoltam ki-be, az ablakot lehúztam, felhúztam, táskámba nyúltam, táskámért nyúltam, rádióhoz értem, majd annyira apró részleteket is, mint például ,megvakartam a fülem megfigyelt. Vezetett, és közben bármit csináltam ezek közül, ő folyamatosan végignézte, körülbelül akkor nem nézett rám, amikor mozdulatlan maradtam egészen végig, de még akkor is párszor felém fordította a fejét. Egészségtelen dolgokat csinált, később (ugye nője nem volt, miután elváltak anyámmal) a mellemet figyelgette, ha a nadrágot felhúztam, akkor azt figyelte. Minél tovább, annál rosszabb volt, hogy tudni akart rólam mindent. Most már végre elköltöztem, és szabadabb, de még mindig fél, ha nem veszem fel neki a telefont, még mindig kényszergondolatai vannak ezzel kapcsolatban. Nem mondok el neki semmi információt magamról, leginkább hazudok, hogy ne kelljen magyarázkodni. Ugyanis annyit sem bír ki, hogy 1 napot várjon az intézkedés a bankban, mindent azonnal és rögtön akar csinálni. De nem veszi észre, hogy problémák mindig lesznek, feladatok mindig lesznek, és ő egyszerre és folyamatosan akarja őket megoldani, mindent túl korán. Én a fontosabb dolgokkal foglalkoznék az életben, és az intézkedéseket is természetesen elrendezem, de nem betegesen mindent átgondolva. Ő előre eltervezi az útvonalamat, amikor vonattal utazom (kicsit olyan, mintha nem lenne mit csinálnia, és egyértelmű dolgokat bonyolít), és az átszállások pontos idejét akarja tudni, megismétli, néha többször is, és a sokszor járt útvonalat említi nekem, hogy figyeljek oda, hol kell átszállni, stbstb. Ezzel még mindig megkeserít, mert ha szükségem van bármi, például könyvekre, akkor elismétli 100x azt a folyamatot, hogy el kell mennem a könyvesbe, a kártyámon előbb nézzem meg, mennyi pénz van, és csak utána menjek el a könyvesbe megvenni a könyvet. Szóval, még írni, olvasni is rossz, nem hogy átélni.

A mentális bajom az OCD, vagy inkább védekező mechanizmus, nem tudok nyugodtan ülni, nem tudok a stressz által, amit ő kihoz belőlem, a folytonos magyarázkodással, tehát, hogy folyton magyarázkodnom kell neki, ok-okozatot vázolnom neki, nyugodtan maradni. Egy könyvet képtelen vagyok pár mondatnál tovább olvasni, mert úgy érzem, van valami, amit nem tettem meg. Nagyon rossz hatással van rám, a zenét sem tudom élvezni, nem tudom hallgatni, mert folyton bennem van a nyugtalanság, hogy valami nincs elintézve. Ez azért paradoxon, mert én képtelen vagyok elviselni az ilyen állapotokat, és alapvetően azon a véleményen vagyok, hogy nem kell semmit sem túlstresszelni, másnak is ezt tanácsolom, és én sem tenném, de úgy érzem, ő hozza ezt ki belőlem. MIT TEHETNÉK? NEM BÍROM NEM ÉLNI AZ ÉLETEMET.