Olyanok válaszát várom, akik valamilyen szorongásos problémával küzdenek, hogyan telnek mindennapjaik, hogyan tudnak megfelelni a munkahelyükön? (kort és nemeth, köszi)

előző vagyok. Ya meg celexa, és dalsan is volt már. :P

Am. 19 férfi vok

előző vok!

ya bocs, celexat még se szedtem. kevertem vlamivel

Én 20 éves lány vagyok, már kb. 8 éve szociális fóbiám van és elkerülő személyiségzavarom. Rettegek ha menni kell valahova, a házunkon kívül mindenhol rosszul érzem magam. Úgy érzem mindenki engem figyel, kritizál, elemez, belelátnak a gondolataimba, érzéseimbe. Azután én is kielemzem magam h mit rontottam el, miben bénáztam, milyen hülyeséget mondtam. Ha ilyen történik sokáig nem tudok túllépni rajta. Járok pszichológushoz, szedek gyógyszereket, de nem sokat segítenek, talán biztonságot adnak. A családomon kívül nincs igazán senkim.

Félek minden felelősségtől, inkább megfutamodok. Amikor nappalin jártam suliba képtelen voltam figyelni, nem tudtam koncentrálni, remegés, szívdobogás stb. szörnyű volt. Előfordult h inkább azt mondtam h nem tudom minthogy felálljak és beszéljek az osztály előtt. Hát még a társas kapcsolatok! A mai napig azt mutatom és mondom másoknak amit látni és hallani akarnak. Megbánok mindent amit mondok, ami a saját véleményem.(ezt az üzit is:S) Több évig próbálgattam a sulikat, a buszozást, hiszen mindenki azt mondta hogy szokás kérdése. De gyűltek a kudarcok, a rossz tapasztalatok és teljesen kikészültem. Gyűlölöm a csendes, szerény énem akit a legtöbben ismernek, aki mindenkinek meg akar felelni, és gyűlölöm azt az énem is amelyik otthon néha elviselhetetlenül viselkedik és megbántja pont arra a személyre aki a legtöbbet segít.(anya)

Nagyon kiismertem magam és tudom mit kellene változtatni de képtelen vagyok.

Végzem az esti sulit a többi időmet pedig a szobámban töltöm a saját világomban, hogy ne kelljen foglalkoznom a bajommal.

Még az az érdekes, hogy csak társaságban vagyok magányos, egyedül sosem gondolok rá. Amikor nap mint nap suliba jártam rengeteget foglalkoztam azzal hogy milyen egyedül érzem magam.

Azt gondoltam,(talán még most is) hogy el fogok menni ebből az országból amilyen messze csak lehet, és új életet kezdek, kihasználom h ott senki nem ismer, ha baj lesz tovább állok.(tudom elég hülye felfogás) De ez nem lesz így örökké ráadásul ha jobban belegondolok saját magam elől menekülök.

Annyira szégyellem ezt a betegséget bármilyen másra "lecserélném" akár a legfájdalmasabbra is ha lehetne.