Legjobb barátnőm skizofrén lett, mióta kiderült, hogy beteg, mellette vagyok, de most már a saját életem is kezd rámenni, mit tegyek? Bővebben lent

Év elején derült ki a betegsége, voltak előzményei, amit én észleltem, és próbáltam győzködni, hogy menjünk el orvoshoz, de nem hallgatott rám. Év elején borzalmas állapotba került, alig tudták kihozni belőle. Külföldön élt akkor éppen, és egyszer csak eltűnt, nem írt, nem telefonált, nem jelentkezett, nem lehetett elérni. A családjától tudtam meg, hogy hazahozták és pszichiátrián van. Két hónapot töltött ott. Hallucinállt, vizuális és hang hallucinációi is voltak, paranoiás téveszmék gyötörték, nem tudott magáról, nem akart aludni, őrjöngött, stb, ...nagyon nehéz időszak volt. Gyengébb kezelésre nem reagált, kapott erősebb gyógyszereket, és végig mellette voltam. Segítettem neki összeszedni magát, szerencsére nagyon jól sikerült. Vannak kisebb döccenők, mert nem szedi mindig úgy a gyógyszert, ahogy felírták, és azt mondja a betegsége minden nap vissza akarja rántani, nem igazán tud és akar senki mással kapcsolatot teremteni. Beszélget, de nem ismerekdik igazán. Nem szép, hogy ezt mondom, de sajnos azt érzem egyre többször, hogy nem enged levegőhöz jutni. Ha valaki más barátot megemlítek paranoiássá válik, mintha attól félne, hogy ha mással is beszélek, akkor nem törődök vele. Elköltözött a családjától, és most egy városban lakik velem, beiratkozott fősulira, amit elég nehezen tud csinálni, mert nehezen koncentrál stb... Az a helyzet, hogy én is egy nehéz időszakon megyek át, és szükségem lenne egy kis nyugalomra és kikapcsolódásra. Egyszerűen nem tudom hogyan mondjam meg neki, hogy én a barátja vagyok, de nekem is van egy életem, amit élni szeretnék, és nem tudom így, hogy mindig valami van vele, amit én megoldok, és már lassan egy éve nincs saját életem. Azt vettem észre, hogy a családjának terhes vele foglalkozni, ezért rám hárítják a felelősséget, hogy foglalkozzak vele ás vigyázzak rá. Nem gyerek már 27 éves. Nagyon régóta legjobb barátnők vagyunk, és nagyon szeretem, nem akarom megbántani, és azt sem, hogy egyedül maradjon, de úgy érzem már én kezdek tönkre menni ebbe az egész helyzetbe. A legnehezebb, hogy elmondok neki valamit, a szájába rágom, hogy úgy kell, mert az orvos azt írta elő gyógyszernél, nem szabad abbahagynia, vagy önkényesen össze-vissza szedni, vagy pl hogy bevásárolni elmegyünk, és hogyan ossza be a pénzt, spóroljon, ne szórja el a diákhitelét egy hét alatt, de egyszerűen nem hoz ésszerű döntéseket. Meg elmondom neki, hogy nem szabad innia alkoholt, elmondom hússzor, és mégis hív a lakótársa egyik éjjel éjfél után, hogy nincs otthon, és aggódnak érte, kerestük fél éjszaka, majd egyszer csak haza esett, a városban sétálgatott, meg kocsmában volt, és sört ivott.

Egyedülálló anya vagyok, majd 10 évig tartó kapcsolatom ért véget, és elég sok gondom van, egyszerűen nem tudok kilábalni belőle, úgy érzem ez az év másról sem szól, mint a gyermekem nevelésével, ami természetes, de nehéz így egyedül, úgy hogy más problémáját is a nyakamba veszem, és a barátnőmet "istápoltam" és kezd ez az egész nagyon terhessé válni. Úgy érzem kihasznál, nem csak ő, a családja is. A betegsége óta eléggé megváltozott a viselkedése, néha rosszindulatúan beszél, és olyanokat mond, ami bántó, a nagyzási megnyilvánulásait is egyre nehezebb elviselni, próbálok megértő lenni vele, de valahogy a tudomására szeretném hozni, hogy ahogy viselkedik, az nem jó, én nem tudom már tolerálni. Tudom, hogy beteg, de jelen pillanatban ő jobb állapotban van, mint én, kipihent, sokat alszik, jól elvan, nagyjából teljes értékű életet él, amiben nem, abban én nem tudok segíteni. (pl. barát, randi) Félek viszont attól, ha nem figyelek rá, akkor hülyeséget csinál, de tudom azt is, hogy ez nem "csak" vagy nem az én dolgom. Vannak a barátságnak is határai, és ez már túllép azon. Ami kicsit kiborított, hogy elkezdett versengő üzemmódba, mintha nem lennének saját céljai, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, de amit csinálok, azt csinálja ő is, és mindenáron le akar győzni benne. Nem tud örülni a sikeremnek, hanem kiborul tőle. Ha valami rossz dolog történik velem, azon meg nevet. Nem tudom ez a betegség miatt van-e, de lassan már ott tartok, nem érdekel, mert nem akarok teljesen tönkremenni a barátságunkba, amiről kezdem azt érezni, hogy már nem létezik.

Hasonló helyzetben lévő emberek tanácsaira lennék kíváncsi, mások hogy élték meg ezt a betegséget hozzátartozóként, barátként, mert én nem tudom mit tegyek. Gondoltam, hogy távolságot tartok tőle, és ritkábban beszélek és találkozok vele, de ezt nem tudom hogy közöljem vele úgy, hogy ne bántsam meg és azt sem szeretném, hogy teljesen magára maradjon.