Mitől van az, hogy fogyatékossággal élőként drámának élem meg lelkileg egy örömteli pillanatot?

Azok* akik*

Látod énse :D

Sajnos, a párkapcsolathoz meg a valódi beilleszkedéshez sokszor több kell, mint hogy valaki szépen ír. Tudom, mert foglalkozom autista emberekkel. Sokan írnak-olvasnak gyönyörűen, bizonyos szakterületeken kiemelkedőek is, diplomásat is ismerek, sőt, zenészt is.

De egy munkahelyen még az átlagember is kinézik, ha nem tökéletes a megjelenése vagy nem tud kemény fizikai munkát végezni. A legtöbb munkahelyen nem fogadják azt el, ha valaki esetleg néha tikkel, vagy nehezen barátkozik, vagy kancsal a fél szemére, bármi, amiről nem tehet, és a munkában sem hátráltatná, de mégis más lesz tőle, mint a többiek.

Ez ugyanígy van a párkapcsolatoknál. Egy hétköznapi, tipikus nő nem a kedves, okos, ügyesen író fiúhoz fog vonzódni, hanem inkább a szexi, kigyúrt, macsó főnökéhez, aki jól keres és dől belőle a tesztoszteron.

Nem mondom azt, hogy egy bármilyen fogyatékossággal élő ember nem találhat jó munkát vagy épp nem találhatja meg a szerelmet, mert sikerülhet. De nekik igenis sokkal nehezebb, az átlagembernek is nehéz, de nekik még inkább. Ez tény.

Amit a kérdező érez, az bűntudat, mert ahogy írja is, nem akar a testvéréék terhére lenni. Ez tulajdonképpen érthető. Nagyon fájdalmas tud lenni, ha az ember tudja magáról, hogy segítségre és esetleg ellátásra szorul. Sokan érzik magukat kellemetlenül amiatt, ha gondoskodnak róluk, hiába szükséges.