Ti is éreztetek már így? Mit csináljak?

Annyira kétségbe vagyok esve. Olyan mintha elvesztettem volna önmagam. Hadd meséljek kicsit magamról és köszönöm, hogy időt szánsz rám!

Szóval leérettségiztem, nem tudtam mit akarok tanulni az egyetemen így érettségi után kiszöktem külföldre. Igen, nem volt szép húzás szüleimmel szemben de milliószor átrágva magam e témán mégis megtettem (féltem hogy lebeszélnének róla, vagy aggódnának meg kétségbe lennének esve hogy nem találok kint munkát). Szóval kimentem, éltem kint egy évet, közben dolgoztam (szüleim is megbékéltek és bocsánatot is kértem tőlük) és egy év időt hagytam magamnak hogy kitaláljam mi akarok lenni. Oké, kitaláltam, fel is vettek egyetemre (önköltségesen) és elkezdtem a tanulmányaimat. Csúsztam másfél évet az egyik tárgy miatt, voltam úgyis hogy lesz@rom az egészet és otthagyom de mégis végigcsináltam. A tandíjamat magamnak raktam össze, éjjelente diákmunkákat vállaltam ( szüleim nem engedhették meg maguknak hogy ők fizessék ki- de nem is vártam el úgyhogy sokat dolgoztam közben) . Nyaranta meg kimentem külföldre dolgozni ( egyik nyáron, azt hiszem az elsőn- három hónap alatt összekuporgattam másfél millió forintot- normális, becsületes munkával! hetente volt kb 70 órám! ezt csak azért mondom el, hogy érthető legyen, hogy hogyan is sikerült ennyi pénzt összeszednem ilyen rövid idő alatt), egyik nyáron megtaláltam a szerelmet amit annyira de annyira kerestem. Még volt pár félévem hátra az egyetemen szóval távkapcsolatban voltunk, havonta pár napra találkoztunk. Aztán miútán visszajöttem a nyári külföldi munkámból visszamentem az itthoni régi diákmelós helyemre dolgozni, vissza is vettek, de egyszer egy nagyot hibáztam és kirúgtak. Valamiért annyira megviselt, de nagyon dúrván, sokat sírtam miatta (még akkoris ha csak diákmunka volt), nem hittem el, hogy engem kirúghatnak valahonnan- engem akit mindig dicsértek külföldön is hogy jól dolgozok!De megtörtént...na onnantól kezdve elindultam lefele a lejtőn, pár barátommal megszűnt a kapcsolatom, kb azért mert miután kirúgtak nem dolgoztam sehol, ők meg akkoriban igen ( de előtte meg ők nem dolgoztak) és mindig azzal jöttek hogy nekik mennyi dolguk van meg hogy fáradtak mert suli+ munka az nehéz de hogy én ezt nem érthetem ( pedig háromnegyed éven keresztül dolgoztam éjszakában és nekem nem fizették ki a sulit mint nekik) és az elején ezt türtem, de utána már szarul esett hogy mondják meg ahogy mondják! és nem barátkoztam velük...majd .jött az utolsó előtti vizsgaidőszak és talán ezekért de úgy álltam hozzá hogy egyik vizsgám se fog meglenni pedig még csak elő se vettem az anyagot, de már egyből elkönyveltem a kudarcot. Sokat sírtam, túl sokat, a barátom persze támogatott és mai napig együtt vagyunk, azóta kiköltöztem végleg külföldre, együtt lakunk, próbálok munkát találni, néha felhívnak , voltam pár interjún de semmi. Bennem van ilyen félepem hogy “én ide úgyis kevés vagyok” pedig rengeteg ellenpéldát tudok hogy másnak is ment rosszabb nyelvtudással felvették...de így annyira lebecsülöm magam és hiába buzdítom magam nem megy. NEM MEGY, nem találom a régi önmagam!! Azt erős, életrevaló nőt! Aki eléri a sikereit! A szívem szakad bele, és borzasztó hogy ide jutottam ahol most vagyok. A legjobban a barátomat sajnálom ...tudom hogy szeret és ha valaki akkor ő az aki mindenben támogat de már sokszor gondolkoztam el azon hogy “ugyan, vajon ő miért van velem még mindig?” mert se sikeres mem vagyok, se munkám, se vidám nem vagyok, semmirekellőnek érzem magam- egy hibának:( Előtte próbálok erős lenni, de amikor nem lát sokszor sírol- mert nem akarom hogy így lásson (ő sikeres, megtalálta azt a munkát amit szeret, sok pénzt keres vele, népszerű, beszédes, kellemes személyiség...mindaz ami én már egy jó hosszú ideje mem vagyok- nem, nem vagyok irigy és tiszta szívemből örülök az ő sikereinek) csak félek... félek hogy mi van akkor ha ezt megunja? Mert jelen pillanatban semmi pozitívat nem tudok mondani magamról csak annyit hogy legalább ártani se ártok másoknak. Vissza akarom kapni a régi önmagam de nem tudom hogy legyel olyan mint régen? Hogy tudnám feloldani magamban ezt a kisebbségi érzést? hogyan tudnék magabiztosabb lenni? hogyan? Annyira szorongok ezek miatt:( És annyira elszomorít hogy nem tudok örülni semminek:( Pedig régebben mindennek örültem, ha kisütött a nap és cirógatta az arcomat, ha esett az eső és eláztam és szaladni kellett az esőben ( még nevettem is ilyeneken) most meg....semmi:( Nem tudok kijönni ebből a gödörből de már kezd elegem lenni- párszor már az öngyilkosság is megjelent gondolatként a fejemben:( és félek ha sokáig marad ez a helyzet hülyeséget teszek magammal:( Kérlek Titeket segítsetek, vagy mondjatok pár jó gondolatot/tanácsot ami esetleg Nektek is segített! És tényleg köszönöm az idődet amit rám szántál mert tudom, ennél nagyobb dolgot tőled ismeretlenül nem kaphattam volna, mint az idődet ...ebben a rohanó világban.