Most komolyan, mi az élet értelme? De úgy istenigazából? Megváltó válaszra lenne szükségem, nem feltétlenül boldogságra.

Még évekkel ezelőtt átkattant az agyamban valami, onnantól kezdve nem lelek örömöt semmiben. Egyszerűen még sehol senki nem tudott nekem olyat mondani, ami ezt az életfelfogást részemről megváltoztatta volna, akár csak egy parányit is. Még a híres Csernus doki válasza sem kielégítő számomra, sőt egyenesen nevetséges az én szemszögemből. Ő szerinte az az élet értelme, hogy majd egyszer milyen szájízzel halunk meg. Hogy életünk folyamán bele tettünk-e mindent, amit tudtunk, vagy pedig féltünk és meghunyászkodtunk. De milyen meghunyászkodásról beszélünk, ha nincs semmi iránt motivációja az embernek? Mikor látom mások elért sikereit, még annak a gondolata sem izgat, hogy "hű de lennék a helyében pár embernek". Tehát irigykedés kizárva ilyen szempontból. Irigy talán egyetlen dologra vagyok jogosan, mégpedig arra az érzésre, ami bennem nincs meg. Hogy másnak annyiból megvan az életcél, hogy legyen jó karrier, vagy család, vagy jó férj/feleség, vagy hogy beutazza a világot, vagy hogy fejlessze megállás nélkül a tudását. Egyszerűen egyikkel sem tudok azonosulni, nem kielégítő. Egyszerűen csak az az egy állapot van a fejemben, hogy racionálisan nézve nincs értelme semminek, bármit teszel, bármeddig élsz. Mielőtt valaki azt mondaná, hogy a pillanatnak kell élni, azt kell élvezni, hát nem, engem ez sem elégít ki. Nem vonz a pénz gondolata, sem a házasság, sem gyerekvállalás, az élet adta szórakozási lehetőségek sem, vagy hogy beutazzam a világot, sem az, hogy feltaláljak valami újat, amit még senki más. Ugye azt látom, hogy a többi embertársam a jól bevált sablonokat követi, és érdekes módon náluk működik. Mint hogy becsajozzanak/bepasizzanak, és ugyanúgy családot alapítsanak mint az ősök, vagy minél nagyobb tanulmányra tegyenek szert, vagy egyszerűen csak elisszák, elpiálják az agyukat (talán nekem is ez kéne?).

Nem vallom magam rossz embernek, sem pedig mások, sőt egyenesen jó embernek lát a környezetem és a családom is. Senki nem lát pontosan bele a fejembe (ami érthető), így csak egy megkeseredett, legyengült, depressziós srácot látnak, ami szintén érthető a jelenlegi mentális állapot mellett. Voltam évekig depressziós, mára már az is neutrálissá vált, most inkább ürességet érzek, se boldogságot, se fájdalmat, de semmiképp sem jót. Ez már a klinikai depresszió jele, vagy pedig depresszív állapot? Mert úgy tudom a depresszív állapotnak van/vannak konkrét okai, aminek ha az ember eleget tesz, akkor megszűnik a depresszív állapot. Az élet szerintem nem adott soha okot sem arra, hogy ilyen legyek, legalább is nem külső tényezőktől alakult ki ez nálam. Se a neveltetésem, se a környezetem ahol élek nem ilyen életet él, nekem mégsem hozta meg semmi a kedvem semmihez.

Most erre tudom sokak válaszát, csak csinálni kell dolgokat, meg lefoglalni magam, igen ám, de ez már nem működik. Ez működött olyan 10 évig, mire rájöttem, hogy bármi amit csinálgatok, ami még valamikor kicsit le is foglalt, önmagam éreztem benne, mára az is csak amolyan lyukpótló számomra. Lyuka alatt nem arra gondolok, hanem egy nagy üres térre, amit megpróbáltam betömni az élet általános tevékenységeivel, hátha akkor úgy érzem van értelme az életnek.