Mit tegyek, ha káosz az életem?

Sziasztok!

Jelenleg 21 éves vagyok, 3 éve párkapcsolatban élek. Albérletben lakom a párommal és húgommal, dolgozom. Van még 3 testvérem, de ők anyámmal élnek, így ritkán találkozunk. Apám halott, jobb is ez így. A többi rokonnal megszakítottam a kapcsolatot, mert kivétel nélkül mind szarkeverő, hazudozó és megbízhatatlan.

14 éves korom óta klinikailag diagnosztizált depresszióm van. Erre 3 éve szorongás, 1 éve pánikbetegség is társult. Kezelésre járok, de nem sokat segít.

Emellett túlsúlyos vagyok, a kilók nem mennek le mindenféle anyagcsere- és hormonzavarok miatt, amitől úgy látszik gyerekem sem lehet.

Após és anyósjelöt erőszakosan akár már unokát, amire 1 éve még tervben is volt, de mióta pánikbeteg vagyok, gondolni sem akarok rá.

A párkapcsolatom kiüresedett, már beszélgetni sem tudunk, hiába tettünk már kismillió lépést a megoldás felé, mindig megrekedünk egy ponton.

A páromat nem akarom kikészíteni, mert ennél jobbat érdemel, de magától sosem látná be, hogy felemészti az állapotom, amit többnyire nem is tud megérteni, hogy miért van.

Minden nap gyomorideggel kelek, nehezemre esik munkába menni, vagy akár a mindennapi életben helytállni. Ez nem lustaság, ahogy sokan gondolják. Egyszerűen hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy kimásszak az ágyból. Ha sikerül is végig vinnem a napot, egész nap rosszul vagyok, szorongok, pánikrohamaim vannak. Nyugtatókon élek, de már azok sem segítenek. Alig alszom.

A korábbi motivációk mind eltűntek, már nem akarok tovabb tanulni, nem akarok családot alapitani, és úgy alapvetően az élethez sincs kedvem. Nem is igazán illek bele ebbe a kényszeres társadalomba.

Barátaim nem igazán vannak, inkább felszínes ismerősök. Ráadásul a legundorítóbb, hogy a párom egyik barátjával szoros barátság alakult ki köztünk, és úgy érzem, az illető nagyobb érzelmi támogatást nyújt, mint a parom. Ezzel nem arra célzok, hogy beleszerettem, szimplán érzelmileg kielégítőbb vele beszélgetni, mint a párommal az utóbbi időben. Ő hasonló traumakon esett át, mint én (pl. apa elvesztése, molesztálás, stb.), így teljesen érti a helyzetem.

Mivel minden nap rosszul vagyok, az orvosaim a testi tüneteket már el sem hiszik, pedig állandóan szorít a mellkasom, valószínűleg cukros vagyok, állandó migrenem van, ami korábban sosem volt, fáj minden végtagom stb, de egyik testi tünetet sem akarják kivizsgaltatni, mondván a szorongás az oka mindennek. Ez el is hiszem, de aki szenved ilyen kórságban, az tudja, hogy ez nem ad okot a megnyugvásra.

Úgy érzem nem birok így tovább élni. Nem akarom tönkretenni a szeretteim a mindennapi nyűglődésemmel, és magamnak sem akarok egy szenvedesekkel téli életét, akármennyire hangzik ez önzőnek vagy éretlennek.

Az ironikus az egészben, hogy szuicid hajlamaim vannak mégis állandó halalfelemem van.

Mit tehetnek, hogy rendbe jöjjek? Már nem találok több lehetőséget.

Köszönom a válaszokat!