Van értelme folytatni egy elveszett életet? Kell-e úgy élnem, ha tudom, nem élhetek úgy, ahogy szeretném?

30 évesen azért már elég sok mindenre rájön az ember. Ilyenkor már tudja, milyen élete lesz, mi fog történni vele, hogy sikerülhet-e, vagy vesztesen fogja leélni a hátralévő idejét. Már van annyi tapasztalata, hogy felismerje: az élet tárt karokkal várja, vagy minden erejével azon van, hogy akadályozza, elpusztítsa, megsemmisítse. Ekkor fogalmazódik meg a kérdés, hogy mégis, miért csináljam? Mi értelme? Van-e egyáltalán? Nyerhetek-e?

Bennem is felvetődtek ezek a gondolatok. Illetve... sokkal régebbről velem voltak. Néha a háttérből nevettek rajtam, az árnyékból tervezték a bukásomat, néha pedig előbújtak, hogy lássa mindenki a szomorúságom, esélytelenségem. Az előre elrendeltetett kudarcom, amiben naívan én is részt vettem.

Elég volt néhány rossz döntést hozni. Nem jó szakmát, főiskolát választani. Adni egy esélyt magamnak azzal, hogy elkezdtem pszichológushoz járni. Vajon mentség az elsőre az, hogy nem tudtam (azóta sem), hogy mihez kezdjek magammal? Hogy mit szeretnék csinálni? Feloldoz a hibám alól, hogy az öngyilkosság helyett inkább elmentem egy lélekbúvárhoz - aki bizonyos tekintetben segített, viszont a legnagyobb keresztjeimet a segítségével sem tudtam legyőzni?

Reméltem, hogy ha én lépek, akkor "más" is fog. Ha adok egy esélyt az életnek, akkor talán az élet is ad egy lehetőséget. Nem így történt. Akkor még nem tudtam. Még nem tudtam, hogy működik. Még nem ismertem a valódi világot, az előre megírt sorsot, a kegyetlen, gonosz istent. Azóta rájöttem. Már tudom, hogy minden csak egyszerű kiválasztás kérdése. Hívhatjuk szerencsének. Lényegtelen. Hiszen nincs ráhatásunk. Te, te meg te! Ő, ő és még ő! Nektek sikerül, menni fog, úgy sodor az élet, úgy alakítja mindennapjaidat, hogy majd öregen, amikor eljön az időtök, azt mondhassátok: "Ez jó volt!". Míg mások - és most mondhatnám, hogy mi - akárhogy küzdünk, akárhogy próbálkozunk, akármennyire bízunk magunkban és döntéseinkben, csak zárt ajtókkal fogunk találkozni. És szenvedéssel, nyomorral, megvetéssel. Hibákkal, amik a puszta létünk miatt jelennek meg, amelyeket az életünk táplál és növeszt egyre nagyobbra és alattomosabbra, mint mikor olajat öntesz a mohó lángokra.

Ebből a szempontból mondhatnám (mondhatnánk): nem az én bűnöm. Ez igaz is. Ha eldöntötték, hogy nem sikerülhet, te kapálózhatsz, rugdalózhatsz, harcolhatsz, de a gonosz, nagyobb hatalom eltipor, elnyom, mint te egy koszos legyet. A kérdés az, hogy neked asszisztálnod kell-e a "fentiek" élvezetében - mert kétségeid ne legyenek, nem kérdés, hogy nagyon élvezik a lassú agóniádat, évtizedes haláltusádat.

Ismét azt tudom felhozni mentségemnek, hogy (naívan, ostobán), próbálkoztam. Bíztam a jóban, a jobban. Jártam főiskolára. Dolgoztam. Pénzt tettem félre. Ismét iskola. Külföli munka. Kicsit több tartalék. Jónak tűnnek? Nem azok. Hibák, felesleges körök. Perspektívát, lehetőséget egyik sem ad, egyikőjük sem elég erős, magabiztos ahhoz. Közben megjelent a már említett kereszt. 10 éve hadakozok ezzel a... betegséggel. Nagyvonalú voltam, a legtöbben nem neveznétek annak. Csak nevetnétek. Legyen degeneráció! Jobban jellemzi nyomoromat. Szép lassan felőrölt. Felfalt úgy, hogy észre sem vettem. Nemcsak a mindennapok örömét vette el, volt ennél egy sokkal alattomosabb és hatalmasabb hatása: minden ajtót bezárt. Elterelte a figyelmem, elhitette (isten segítségével), hogy legyőzhető. Hogy csak átmeneti.

Pedig nem. Már az elejétől tudta, sőt, istennel együtt tudták, hogy velem marad mindörökké. Hogy eggyé válunk. Hogy a probléma szép lassan kicserél. Az egykoron kedves, rendes fiúból egy évtized alatt kiábrándult, megkeseredett aggastyán válik. Aki élőhalottként, gyengén kapálózva "küzd" a mocsárban, hogy ne merüljön el, hogy kievickéljen a partra. Írtam már sokszor: feleslegesen. Az okait még nem említettem: a családom és az, hogy nem merek lépni. Akár vonat elé, akár hídról le.

Korábban írtam a rossz döntésekről. Nem jól kezdtem a felsorolást: a legnagyobb bűnöm a születésem volt, az, hogy elkezdtem létezni és túl sokáig maradtam ebben a nyomorban, nem léptem ki akkor, amikor még elég bátor lettem volna hozzá. A kérdés az az, hogy mit tegyek ebben a vert helyzetben? Vessek véget az egésznek? Hiszen mindegy, hogy 30 évesen vesztesként, vagy öreg kudarcként tűnök el a földről - a köztes idő csak várakozás, szomorúság, nyomor elegye lesz. Vagy maradjak fekve és várjam a végső csapást, ami talán, ha egy minimális kis szerencsém van, már szerveződik a háttérben - hiszen annyiszor halljuk, hogy a sok negatív gondolat, szorongás, szomorúság, aggódás megbetegít, rákot, egyéb kórokat okoz... Talán ha megkönyörülnek rajtam, már úton van életem második igazi és legsúlyosabb ajándéka. Ez, vagy... létezzek tovább? Reményvesztetten, esélytelenül, legyőzve. Néha bízva, próbálkozva de hosszútávon és végső soron vesztesként?