19 évesen öregnek érzem magamat. Más is van így hasonlóképpen közületek?

Nem az életkoromon van a hangsúly. Egyébként egy 60 évest sem tartok öregnek, akárhogy is számolom, még 30 éve is hátra lehet, és a 30 év önmagában sem kevés, hiszen annyi idő alatt felnőtté válik egy kisgyerek.

Úgy érzem, hogy bennem öregedett meg valami. Talán az emberekhez való hozzáállásom, és számtalan ehhez fűzhető tulajdonságom tesz vénné. Másrészről pedig gyermeki vagyok, mert egy madárnak is örülök, ha meglátom, sőt az állatokkal nincsen bajom, őket szeretem. Na de az emberekkel szemben mintha ki lennék égve.

Mondok egy példát:

Egyik nap a papám büszkén mutogatta az elpusztult patkányt a patkányfogóban. Hogy ő mekkora király, mert kirakott egy csapdát... Én megsajnáltam, kapásból kitört belőlem a szomorúság, akaratlanul is kimondtam, hogy szegényke... Erre a patkányvadász papám remekül lehülyézett, majd oktatni kellett, hogy a patkány kártevő, mindent felzabál. Gondoltam magamban, hogyha nem lenne ilyen a putrija, talán patkány sem lenne. Így is összeszólalkoztunk, elmagyaráztam neki azt, hogy miért az ember a legnagyobb kártevő, utána már nem volt kedve kommunikálni velem (nekem sem vele.)

Nem vagyok jóban a családtagjaimmal meg úgy senkivel sem. Nem szeretek vitatkozni, de egyszerűen muszáj kimondanom amit gondolok, hűnek kell lennem magamhoz, a gondolataimhoz. Persze ha éppen pozitívum vagy dicséret, akkor azt nyögöm ki, de úgy utálom a kétszínűséget! Nekem senki nem mond semmi kritikát, hogy fejleszteni tudjam magamat, mert a jellemtelenség nagy divat. Egymagam csak annyit állapítottam meg, hogy az utóbbi időben türelmetlenné váltam, nyers a jellemem, és antiszociális vagyok. - Nem önszántamból. Ha egy olyan társaságnak lehetnék a részese, amely hajlandó a dolgok egészét végigmérni, aszerint cselekedni, eszem ágában nem lenne flegmáskodni / elvonulni.

Részben hibás vagyok, mert túl komolyan veszem az emberek szavait, de basszus, nem azért tanultam meg kommunikálni, hogy azzal helyettesítsem a tetteimet vagy hogy azzal leplezzem magamat.

Engem nem érdekel, hogy családtag-e az illető vagy a postás, ha kedves és képes átlátni a dolgokat, jóban leszünk. Ha nem, legalább NE dicsekedjen olyannal, ami számomra bicskanyitogató lehet.

Testvéremmel sem vagyok jóban. Most már kiírom ide, lehet tényleg én bolondultam meg:

Chipssel reggelizteti a 2 éves gyermekét. Minden nap csokit eszik. Nevelést hagyjuk is, el lehet képzelni, gondolom... Egyik nap a főztömet úgy ette, mint aki életében nem látott még főtt kaját. Engem szépen kibeszélnek, mert vannak rögeszméim, viszont abból a gyermekből cukorbeteg lesz, de szólni nem lehet nekik, mert kifakadnak. Nyilván nincs gyermekem, minek pofázzak. Jogos. Viszont nem fogok azért szülni, hogy megfeleljek a társadalmi elvárásoknak, inkább tartsanak egy terméketlen, szerethetetlen nőnek a későbbiekben, de nem fogok egy szerencsétlen gyerekből valami idegroncs felnőttet létrehozni, mert nincs türelmem, olyan egzisztenciám, semmim. Sok hiányosságom van, de úgy kapaszkodom a számomra reális dolgokba, hogy kezdem úgy érezni, én képzelődöm.

Megrogyott bennem valami az elmúlt években, nem tudok senkire sem ''úgy tekinteni'' valahogy mindig érzem a robbanásveszélyt, ha valamelyik családtagommal találkozom, (szerencsére ritkán) ismerősök / barátok meg nincsenek is. Korosztályom eszméletlenül pörög, nyugtalan, zavarodott, az idősebbekkel ugyanaz a probléma mint a családtagjaimmal, megbolondulok, úgy érzem.