Szerintetek velem lehet baj?

26 éves, meleg srác vagyok. Itt nem fogom hosszasan leírni az életem történéseit. Nincsenek igaz barátaim, egy sem. Ennek oka is van, részben én, részben ez a romlott társadalom. Kissé nehéz eset vagyok mások szerint, habár szerintem csak...hogy is mondjam, nehéz ezt megfogalmazni, szóval szerintem csak túl sok rossz dolog történt velem a múltban, amik miatt az emberekbe vetett hitemet, bizalmamat az évek során kiöltem magamból. Ha találkozom egy új emberrel, akkor rögtön védekező mechanizmus indul be nálam, ami annyit jelent, hogy tudtára adom, hogy velem inkább ne kezdjen beszélgetést. Tudom, ez az én hibám és ez rossz, mert lehet, hogy talán van még olyan ember, akit tényleg érdekel a másik és lehet hogy pont egy olyat küldök el, aki más mint a többi. Viszont én nap mint nap látom azt (az utcán végig sétálva, buszon ha véletlen utazom), hogy mennyi gyűlölet, előítélet, gonoszság, irigység van a szemekben, szerintem ez félelmetes. És nem, nem azért bámulnak mert kis rózsaszín retiküllel szoktam menni mindenhova, nem. Őszintén? Sosem értettem, mit bámulnak, én úgy szoktam mondani, hogy a lelkedbe néznek gonoszul. Sorstársaimmal (akik szintén melegek) nem is elegyedtem sosem beszélgetésbe, nem is kerestem a társaságukat, inkább kerülöm őket, ennek is oka van nyilván. Félelmetes. Esténként néha beszélgetek az univerzummal és megkérdezem (nem, nem vagyok bolond, csak néha szeretem kibeszélni a világegyetemnek a dolgaimat): mi történt a világgal, az emberekkel? Vannak még egyáltalán jó lelkek ezen a bolgyón? Ha vannak, akkor hol rejtőznek, kérlek vezess el egyhez legalább. De sajnos nem vezet el, sosem. Annyira szeretném megtalálni azt az embert, akivel megértjük egymást, jókat nevetünk, beszélgetünk. Aki semmi miatt nem ítél el, nem ítélkezik, aki pozitívan fogja fel az életet, akiben vannak még érzelmek. Mert tudom, senki nem tökéletes, én sem. Lehet, hogy minden miattam van, mert nem nyitok mások felé, de legeslegbelül a lelkem tiszta, vannak érzéseim, nagyon hamar megsajnálok másokat, nem félek sírni mások előtt, tele vagyok élettel. Nekem is rengeteg minden nyomja a szívemet, amiket senkivel nem tudok megosztani, viszont kénytelen vagyok mind ezeket az érzelmeket, érzéseket, a ,jó énemet' egy ládába zárni sajnos és elrejteni. Komolyan nem tudom hol keressem azt az embert, aki meg fog érteni. Vagy keressem egyáltalán szerintetek? Vagy törődjek bele, hogy manapság már ezek szerint csak lelki szegények vannak és az igazi érzések semmit nem jelentenek? Vagy nekem kéne változnom? Elgondolkodtató kérdések, nemde?