Mit csináljak, ha egyszerűen nem szeretem a valóságot?

Szinte egy álomvilágban élek, ahol minden hófehér és tökéletes. A szobámban is szó szerint minden csak e színben pompázik, habár nem hiszek a mennyországban. Alig várom, hogy hazaérhessek, és annyiból állnak a délutánjaim, hogy berakom a Hattyúk tavát vagy a Diótörőt, becsukom a szemem, és balettozom, bár igazából sosem tanultam, csak rengeteg felvételt nézek és előadásokra járok. Szóval egy idő után azon kapom magam, hogy fájnak a karjaim, hogy eltelt egy óra, és nem tudom, hogy mi történt, mert csak lassan táncoltam, és közben elmélkedtem. Arra rádöbbenni, hogy abba kell hagynom az olvasást mert leragadnak a szemeim még rosszabb.

A tavalyi nyárról emlékeim szinte alig vannak! Annyit tudok, hogy azok voltak a legszebb pillanatok, amikor borús volt az idő, és kimehettem fehérneműbe és egy balettcipőbe táncolni, és nem látott senki, és úgy éreztem, hogy élek.

De minden reggelem egy katasztrófa, mármint visszatérni az emberek közé.

Félek, hogy mi lesz, ha felnövök. Nem csinálhatom ezt örökké, esetleg az éhhalálba fogom magam táncolni, mert nincs semmi tervem, legszívesebben egy titkos kertben lennék egész nap, amit hatalmas átmászhatatlan sövény vesz körül, talán az ajtót is benőtte, a kulcsot elnyelte a fű - a madarak a kedvenc szonettjeimet dúdolják, és nem kell többet törődnöm semmivel.(annyiszor lerajzoltam már ezt...:)

Mi lesz velem ha felnövök?