Ti is féltek a bizonytalantól?

Az ismeretlen mindig felfokozott állapotot okoz, ilyenkor az agy sokkal aktívabban foglalkozik a lehetséges helyzetekkel, azok elhárításának, vagy éppen elérésének módjaival. Ez érzelemként félelmeket és reményeket, vágyakat jelent.

Ezzel önmagában nincs gond, amíg adott esetben kordában tudod tartani őket, és a jövőtől való félelem vagy vágy nem gátol meg abban, hogy a jelenben racionális, kiegyensúlyozott döntéseket hozz.

> Ritka sz@r egyedül megöregedni, nem?

Hát hogy így történik-e az javarészt rajtad múlik.

> Persze van párja az embernek, ha van...de az mindig egy olyan lutri dolog. Úgy értem, semmi sem tart örökké...simán leléphet.

Ez is javarészt azért rajtad is múlik. Viszont ha le is lép a másik, akkor is lehetőséged van új társat keresni, olyat, aki azért szeret, aki te vagy, és akit azért szeretsz, aki. Ha jó alapon nyugszik egy párkapcsolat, akkor kitarthat, sőt virágozhat ha nem is örökké, de egy életen át.

Meg nem csak párkapcsolat van a világon, van, aki társ nélkül nagyon színes, mozgalmas életet él, vannak barátai, céljai, eredményei, és összességében elégedett az életével.

Persze a legtöbb embernek fontos, hogy legyen egy társ, aki tanúja mindennek, aki része az életének.

> Más vajon hogy kezeli ezt?

Én 37 éves vagyok, stabil párkapcsolatban élek, de nincs gyerekem. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő. De úgy vagyok vele, hogy egy hídon akkor kell átmenni, ha odaértél. Ami rám tartozik, az az, hogy a jelenben hozzak jó döntéseket, irányítsam az életem az általam kívánt irányba, persze ebben benne van az is, hogy felkészüljek nehezebb helyzetekre is.

Nem gondolom, hogy az, hogy gyereked van, bármivel is jobbá, boldogabbá, sikeresebbé tenne.

Néha én inkább azon gondolkodom el, mondjuk egy jól sikerült süti majszolása közben, hogy mennyire jó is az életem. Van tető a fejem felett, nem fázom, van munkám, amiből keresek annyi pénzt, amennyi elég, éppen egy sütit eszegetek, tehát nem éhezem, sőt még az alkotás örömében is részesülök egyben. Oké, nincs autóm, de nem is kell. Nincs luxusnyaralóm, de az sem tenne sokkal boldogabbá. Tulajdonképpen ha kellene tudnék panaszkodni, de összességében mégsem lenne jogos.

> ott a folytonosság, az állandó feladatok....előbb szülő, aztán nagyszülő lesz az illetőből...mindig hoz újat az élet neki.

Újat hoz. De új micsodát? Én azt látom, hogy sokan azért nem így élik meg, a feladatokat problémaként élik meg, gürcölnek, frusztráltak, stresszesek, ami sokszor a párkapcsolat, de úgy a saját életük rovására megy. Sokszor az a képlet, hogy egy pár elkezdi építeni a jövőjét. Annyit gürcölnek, meg annyira el vannak foglalva saját magukkal, hogy a kapcsolatuk kezd üres lenni. Ezt kompenzálandó összeházasodnak, de mivel ez sem oldja meg a helyzetet, vállalnak gyereket. De ez sem oldja meg a problémát, sőt általában elmélyíti, így jön a válás.

Persze a másik oldalon meg sokszor az is történik, hogy egy kapcsolat valóban elmélyül, és ezért házasodik össze a két fél. Gyereket azért vállalnak, mert valóban ez a céljuk, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

De összességben azt kell mondanom, hogy nem egy gyerekvállalás fogja megoldani senkinek sem az életét, a párkapcsolatát.

Hogy mi szerintem az üdvözítő út? Az ember találja meg a saját céljait. Tegye félre az érzéseit, és tudatosítsa magában, hogy az életére az egyetlen mód, hogy kihatással legyen, azok a tettei. Ehhez persze ismernie kell az embernek a saját képességeit, azt, amiben igazán jó, amit igazán örömmel csinál, illetve a helyes döntések meghozatalához is kell az, hogy önmagát jól ismerje. Meg jól kell ismerni a világot is, hiszen abban kell elhelyeznie magát, arra kell reflektáljon. Tehát valahol ebben benne van egy életen át tartó tanulás is, persze tágabban értelmezve a tanulás szót, de mindenképpen érdemes átgondolnia az embernek, hogy egy adott nap, egy adott évben, egy adott helyzetben mi az, amivel több lett, milyen tanulságokat tud levonni ezekből.

A bizonytalanságtól való félelem az egyik legelemibb parája minden élőlénynek. Azonban a kiszámíthatóság se jó nekük, egyrészt untat, másrészt elkényelmesít.

Pusztán a vérségi kapcsolat nem biztosíték semmire. Az ember nem nyugdíjkiegészítésnek "fektet be" egy gyerekbe.

Ez is csak egy emberi kapcsolat, nem mindenkinek sikerül jól.

Én pl. egy kezemen nem tudom megszámolni, hogy hány ismerősöm van úgy, hogy a szüleivel szóba se áll.

Erre az időszakra szerintem az ember igazán jól emberi kapcsolatok építésével készül, szociálisan aktív, vannak barátai.

Persze az évek múltával a barátok is jönnek-mennek, de ha nem csontosodsz be, akkor lesz másik.

Nekem pl. a nagyszüleim egy része már nem él, másik része alkoholista vagy csak kiállhatatlan. Gyerekként választottam magamnak pót-nagyikat. Segítettem felvágni a tüzifáját, vittem kákicsot a libáinak, meghallgattam mi volt vele a héten, ő is meghallagtott engem, sütött nekem sütit, és megtanított horgolni.

Öt éve volt a temetése, és bár se gyereke, se unokája nem volt, több százan voltak, és ebből legalább 30 gyerek.