Vannak köztetek olyanok, akik ÉVEK ÓTA öngyilkosok akarnak lenni, meg akarnak halni, de nem merik megtenni mert még ahhoz is gyávák, hogy akár vagdosni vagy begyógyszerezni merjék magukat?

12éves korom óta vannak öngyilkossági gondolataim. 21 alkalommal kiséreltem meg, egyszer újraélesztettek. Próbálok túlélni minden egyes kiba szott napot a fiam miatt, de egyre húz lejjebb a sötétség. Nem segít a terápia, a gyógyszerek, a családom, a "párom". Napok óta olyan erős késztetést érzek arra hogy megtegyem, hogy alig birok magammal. Aztán jön a gyönyörü kisfiam, és azt mondja, szeretlek anya! Vérzik a lelkem, vérzik a szívem, most épp a vállam is mert most ott vágtam magamba.

Leteszem aludni a kicsikémet, és megpróbálok úrrá lenni a fájdalmaimon. Pár szem nyugtató segítségével.

Én a vonat alá akarok ugrani! Nincs munkahelyem, a barátok rég elhagytak. Mindenem a munka volta és még most is az. Olyan lelki sebekkel élek, melyeket más se bírna feldolgozni! A nagymama még 5 éves koromban halt meg előttem és még mindig látom, ahogy kiterül a kövön és a papa ... 9 voltam mikor szintén előttem halt meg félig, abba a szobába be se merek menni! Sírok sokszor, elmenekülök olyankor a szobámba remélem nem hallják. Igazán utoljára a munkahelyem akasztott ki komolyan és az egyik barátom halála úgy öt éve már.

Vizsgáznom kell folyton az is tisztára kiégetett, sokat kell még most is tanulni. Ezt a pszichológus nem tudja kezelni! Hiába voltam kb féléve nála semmit nem segített!

Én körülbelül 9 éves korom óta próbálok öngyilkos lenni. Az első kísérlet Siklóson történt. Azt hazudtam, hogy távcsőbe akarok nézni, közbe megindultam a perem felé a magas toronyban. Később megpróbáltam párnába fojtani magam (az hülyeség volt, kaptam levegőt). Jött a megváltás, megjelent a hasamon egy tumor, de leoperálták, nem volt áttétes. Ezek mellett még a próbálkozások előtt egy csomó osztálytársam elkezdett piszkálni, ami szintén egy nagy lapáttal tett a kísérletekre (7-8 éves koromban elkezdtek csúfolni, ami egész ifjú koromban folytatódott még akkor is, amikor intézményt váltottam). Megjelent fiatal koromban a gyors szívverés, ami igen gyakori 30 alatt. Kaptam rá egy enyhe gyógyszer kúrát, ami féléves volt. 14 voltam mikor kiírták és nem szedtem szándékosan, hogy összegyűjtsem (a szívverés idővel normális lett) a kúra alatt mindet beszedjem. A hat havi bogyót egyszerre szedtem be és lefeküdtem, másnap simán felkeltem. Az osztályban még jobban elkezdtek piszkálni. Volt egy kisméretű tompa bicskám, azzal megpróbáltam felvágni az erem, de nem fogott rendesen így lemondtam róla. Éveken át extrém sportokat kezdtem űzni, ahol meghalhat az ember (nő létemre falat másztam, egykerekűztem, korcsolyáztam, gyorsan vezettem hihetetlen reflexekkel utasaim gyakran gyönyörűnek mondták, hogy milyen ügyesen kerülöm ki az autókat, de soha nem mondtam meg végül, hogy azért teszem mert nem érdekel az életem). 17 körül vallásos iskolába jártam és ott érettségiztem, azt hitem, hogy a hittel kitudom iktatni a szívverésem, minden este azon imádkoztam, hogy álljon meg a szívem!

Elkezdtem dolgozni, nagyon szerettem a munkámat. Rájöttem, hogy a pénz soha nem boldogít, inkább az tett mindig boldoggá, ha láttam egy betegünket távozni gyógyultan. Leírhatatlanul szerettem, minden öngyilkossági gondolat egyszer csak elment. Jött egy szörnyű nap, a főnök hív, hogy ne menjek többé. Olyan volt, mintha elvágtak volna valamit. Nem hittem el elsőnek, utána másnap újból jött a hívás megint arról a számról. Azt hittem minden összedőlt és ez így is történt mikor a felmondáskor közölte, hogy nem vagyok alkalmas a munkára, de pontos válasszal nem indokolta meg. Kértem, hogy had bizonyítsak még, erre ő nemet mondott. Nagyon rosszul esett, az utolsó napon az egyik kezeltem kérte külön, hogy én állogassam be az ágyat, mert a kolléga nem képes rá, nagyon szívesen csináltam. Az után nem találom a helyem, néhány hónapja nincs munkám és azt tervezem, hogy vonat elé vetem magamat (ha az egyik ismerősöm 160-as sebességgel autóval behajtott az árokba és meghalt, akkor nekem a vonat miért ne sikerülne, ha simán kiugrok elé?). Ezt a szörnyű gondolatot nem mertem megmondani anyámnak, hiszen ő azt hiszi, hogy minden rendben van, de nem így van ez. Az egyik ismerősöm meghívott táboroztatni kisdiákokat (hímzést és fonást oktattam) erre az egyik kis srác észrevette, hogy soha se nevetek, meglátta a lelkem pusztulását. És jobban belegondolva mióta kirúgtak, azóta nem nevettem. Valamelyik nap szíven akartam volna magam döfni egy méretes késsel, amit még néhány éve vettem önvédelemre, de megijedtem, mert még az is simán túlélhető, ha tompa a kés és elmegy valamelyik irányba a szív. Úgy egy hete zacskót húztam a fejemre (az butaság volt), de nem sikerült elég oxigént elvonnom a lélegzéssel, iszonyatosan fájt, körülbelül 10-15 percig szenvedtem mire magam szaggattam le a zacskót (azért már a külvilág hangjai eltompultak és káprázott a szemem). A felakasztást nem akarom kipróbálni, úgy ölte meg magát az egyik ismerősöm még nagyon régen és láttam, ahogy leszedik, nem volt egy hű de szép látvány azt biztos túlélném, valahogy kihúznám a fejem.

Végül a vonatot választottam, ha megmerem tenni! Egyszer egy biciklis elgázolt zebrán, abban a pillanatban elvesztettem az eszméletemet, pedig nem sokkal ment máskor meg én magam mentem lassú tempóban neki egy autónak és, amikor leestem a nyeregről nem emlékeztem, hogy hogyan kerültem a földre, kiesett egy pillanat. Remélem a vonatnál is ez lesz, de rizikós, mert ha túlélem egy roncsban ébredek, akkora szerencsém van, hogy tutira túlfogom élni. Régen egy másik ismerősöm szintén vonat elé vetette magát ő azonnal meghalt egy másikat autó ütött el (neki is tiszta halála volt) egy régebbit meg a kamion gázolt halálra kis tempóval.

A munkahelyem feledtette el ezeket a szörnyűségeket, de mióta kirúgtak megint menni akarok.