Amióta külföldön dolgozom, a barátaim elmaradtak mellőlem. Ez normális felnőtt korban?

Sosem volt túl sok barátom, nagyon introvertált személyiség vagyok, nehezen kötök új ismeretséget.

Két éve kezdtem el külföldön dolgozni, de sűrűn hazajárok.

Három barátnőm volt, akikért tűzbe mentem volna, azt hittem, hogy ez kölcsönös, de az utóbbi fél-egy évben rájöttem, hogy csak akkor vagyok jó, ha kell valami.

Nagyon összejöttek a dolgok, év eleje óta egyre rosszabb minden, úgy érzem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Próbálok felállni, összeszedni magam, de nehéz. Amikor segítséget kértem, mindig volt valami kifogás. Félreértés ne essék, nem anyagi segítségre volt szükségem, hanem arra, hogy leüljünk és beszélgessünk.

Az egyik barátnőmnek nagyon nagy összeget adtam kölcsön, ő ezt úgy köszönte meg, hogy folyamatosan hárított amikor segítséget kértem. Elszúrtam, tudom, nem kellett volna, de szerettem volna segíteni neki. Egy részét visszaadta, de még ő van megsértődve, hogy szóltam. Nonszensz.

Eljutottam odáig, hogy nem érdekel egyikük sem, hiszen ők sem foglalkoznak velem.

Most ott tartunk, hogy lekezelő vagyok, flegma, meg ki tudja még micsoda, mert megmondtam nekik, hogy nem csak akkor kellene megkeresni, ha nekik kell valami.

Nagyon bánt, mert egyikük sem támogatott abban, hogy külföldre menjek és azt látom, hogy most, amikor egyre több a rossz, kicsit örülnek neki.

Mit csináljak?

Próbáltam tisztázni, de az egyikük teljesen eltűnt, a másik pedig mártírkodik, hogy NEKI mennyire rossz.