Barátok/ barátság hiánya, örök magány, miegymás?

En is hasonlo vagyok.

Viszont azt nem ertem, hogy hogy nem talalod meg a parodban/felesegedben az igazi baratot? Altalaban ugy valogatjak meg az emberek a part, hogy kb. a legjobb baratjuk is egyben.

A masik, ezzel sokat nem fogsz tudni kezdeni. En is altalanosban piszkaltak engem, gimiben teljesen egyedul voltam, ott is piszakltak, allando szorongas, 0 baratok. Ezt a szintet tartom azota. A pszichiatertol a pszichologusig ugyanazt a tanacsot kapom, menjek tarsasagba. Igen, de mint mondtam, en mar voltam gimiben, altalanosban, egyetemen es semmivel sem lett konnyebb vagy jobb.

Az a baj, hogy gyerekkorban erre "neveli" a kornyezet a gyereket, es ez kb. egy osztonne valik.

En oszinten meg senkit nem lattam, aki tenyleg lekuzdotte volna teljesen a fobiajat, depressziojat. Es oszinten nem is hiszek benne.

Persze ez attol fugg hogy kinek mit jelent lekuzdeni. Sokan behazudjak maguknak hogy jol erzik magukat, besoprik a szonyeg ala, nem foglalkoznak vele meg ilyesmi. De szerintem ez nem az igazi gyogyulas.

Biztos mindenki azt fogja irni, hogy menj ismerkedni, de ismerve masokat meg magam, meg te is irtad, hogy ez nem fog menni.

Azt tudom tanacsolni, hogy keresd meg az elet oromeit valahol mashol, esetleg egy uj hobbi, utazas, csaladban?

"De számomra a házastársi "barátság" egy külön téma, totál más"

Errol beszeltem. "Viszont azt nem ertem, hogy hogy nem talalod meg a parodban/felesegedben az igazi baratot?"

Szerintem nem feltétlenül igaz/kell, hogy a párunk legyen egyben a legjobb barátunk is.

A párunk az a párunk. De mellette jó, ha vannak más barátok is, akikkel megoszthatjuk a fájdalmunkat vagy akár élményeinket. Adott esetben pont azért, hogy ezzel tehermentesítsük a párunkat és neki is legyen kellő én-ideje.

Én legalábbis azt látom, hogy az igazán jó kapcsolatok alapja az, hogy nem csak egymásnak élnek. Egymásnak is, de mellette megvannak a hobbik, baráti körök, célok. Azok a dolgok amik az embert teljessé teszik egyedül is.

Aztán nyilván ettől vannak ismerőseim, akik meg tök jól elvannak együtt, családi, baráti programokat is a párjukkal együtt csinálnak, és bárhova mennek ott a párjuk, ezzel sincsen semmi baj.

Amúgy nekem valahol az segített, hogy elkezdtem egyedül is jönni-menni. Felfedezni a szűkebb-tágabb világot.

És az, hogy megtanultam, vagy legalábbis próbálom megtanulni elengedni az embereket, nem feltétlen kötődni hozzájuk. Mindamellett, hogy nem kötődök igyekszem kiélvezni a társaságukat.

Nehéz ez, hiszen úgy kell élvezd a másikkal a pillanatot, hogy közben nem a jövőtől félsz. Nem azt nézed, hogy lehet soha többet nem beszéltek utána, nem hívnak utána. Csak élvezni kell azt ami éppen van.

Én a teljestménytúrázásban találtam meg ezt a felszabadultságot.

Simán elmegyek egyedül is, régen is egyedül jártam. Aztán úgy hozta a sors sokszor, hogy volt kihez szólni út közben. Ebből volt sok "egyszeri" élmény. Meg kialakult 1-2 társaság is. Tudom ki mit szeret, ki milyen távot vállal be, ki merre elérhető.

Volt időszak, még pont Covid előtt, hogy annyi felé hívtak ismerősök, kevésbé ismerősök, hogy minden hétvégém be volt táblázva.

Ráadásul pont az a jó, hogy ha valaki nem vevő a társaságunkra, vagy mi az övére, akkor simán le lehet maradni, simán lehet menni egyedül tovább. Nincs sértődés, nincs kínos csend mit amikor egy beülős helyen elfogy a téma.

Illetve barátságnál sem a tökéletest kell várni. Nyilván van amit nem tudunk elfogadni, nem tolerálunk. Nem mindenki illik össze. De néha csak hagyni kell, hagy történjenek a dolgok.