Van véleményetek vagy tanácsotok az alábbi dologgal kapcsolatban?

Fél évvel ezelőtt lett vége egy nagyon hosszú barátságomnak. Részemről a lelkiismeretem tiszta, nagyon normális voltam ebben a “kapcsolatban”, fordulhatott hozzám bármikor, soha nem néztem csak magam, hanem mindig úgy csináltam a dolgokat, hogy az neki is kényelmes és jó legyen. Ha hibáztam tudtam bocsánatotkérni, de őszintén erre 1-2 alkalommal volt csak szükség valamivel több mint egy évtized alatt, sőt inkább ezt is csak én így éreztem jónak, így voltam nyugodt. Ha problémám volt a másik féllel azt jeleztem neki normálisan, néha viszont előfordult, hogy kevésbé szépen is, mert már elegem volt. A barátság vége felé azt éreztem, hogy idegesít, nem akarok vele lenni, és még a sikereinek sem tudtam már örülni, inkább az is zavart, mert egyszerűen ismerem, tudom, látom, hogy soha de soha semmiért nem kellett tennie, ha elbaltázott valamit soha, egyetlen egyszer sem volt következménye pedig nem apróságokról van szó.

Ő mindig csak magát nézte, ezt sérelmeztem párszor. Egyetlen egyszer kértem tőle segítséget, magától soha nem ajánlott fel semmi ilyet. Az is egy olyan eset volt, hogy megkértem valamire, fizettem volna neki érte, tehát nem ingyen kértem pedig basszus egy legjobb barátnőről beszélünk, neki is érdeke lett volna ez amúgy és fél órát vett volna igénybe, én még időben jeleztem neki, hogy szeretném ha segítene nekem. Erre lerázott, hogy nem ér rá mert találkozik egy barátnőjével. Nem időpontra mentek, pl. asztalfoglalás vagy valami és egész este együtt voltak, simán felhívhatta volna, hogy “szia, figyelj egy fél órával később tudnánk találkozni?” Szerintem ennyi lett volna, de a szándék sem volt meg benne. Egy másik barátnőm akivel nem is volt olyan közeli a viszony, magától felajánlotta a segítségét és én ezt leírtam a “legjobb barátnőmnek”. Erre hívott az anyja, hogy mit képzelek, ha aztmondja a lánya, hogy nem ér rá akkor nem ér rá és kész. Én meg mondtam, hogy oké! Nem vagyok egy nagy balhézós és elég váratlanul ért a telefonhívás. A szüleiről is van egyfajta negatív véleményem, mert nem túl tisztességesek, de valamiért nagyon zavar, hogy valószínűleg máshogy állította be a dolgokat otthon és negatívan vélekedhetnek rólam. Amióta nem vagyunk jóba nem találkoztam sem a lánnyal se a családjával. Nem tudom, milyen lesz majd ha összefutok velük, de mindenesetre tényleg zavar, hogy rosszat gondolhatnak rólam. Volt olyan is, hogy hétvégente (nem minden hétvégén) átvittem a cuccom a lányhoz, de csak leraktam és mentem tovább. A szülei meg azt feltételezték, hogy én folyton ott csövelek nála és fogyasztom a vizet, megeszem a kajáját pedig soha nem történt ilyen. Egyszer mostam nála hajat, mikor együtt készülődtünk buliba és akkor nála aludtam. A samponja nálam fogyott el, és másnap már vettem neki egy új sampont. Egyszer kívántam meg egy műzlijét és azt is még délután visszavásároltam neki, ami szerintem nem normális dolog, de ők ilyenek. Egyszer telefonált az anyjával, és hallottam a telefonban, hogy mondta az anyja, hogy megint ott van? Jó lenne, ha fizetne is mert még egy forintot nem láttunk tőle. Akkor adtam a semmire 5.000 ft-ot neki, dehát nekem volt kínos és nagyon rosszul esett, hogy nem mondta azt az anyjának, hogy dehát csak lerakja a cuccát és megy el, nem használ itt semmit. Sőt, én mosogattam-takarítottam nála nem egyszer nem kétszer, csupán 1-2 ottalvásért (ahova már megfürödve, hajatmosva mentem) kivéve az egyetlen hajmosásos sztori. Rosszul esett/esik a mai napig, hogy a szülei ezt gondolták rólam és soha nem állt ki mellettem, meg gondolom azt se mondta el hogy egy egész sampont kapott csak mert 2-ot nyomtam belőle és pont elfogyott, se azt, hogy nem eszek nála. Hogyan tegyem helyre a fejembe a dolgokat, vagy engedjem el, hogy mit gondolnak rólam? Azt csak nem csinálhatom, hogy elkezdem szidni a szülőknek a lányukat. Ő jöhetett hozzám éjszaka berúgva egy szakítás után, fürdött, evett nálam mert MEGKÍNÁLTAM. Ő soha nem kínált meg.. néha még eszembejut mert volt sok jó pillanatunk de nagyon toxikus egy kapcsolat volt így utólag látom. Zavar, hogy nem tudják a környezetébenlévők az igazságot.