Miért várják el tőlünk az emberek a tökéletességet, miközben mi nem várjuk el tőlük, és elfogadjuk őket a hibáikkal együtt?

Párom meg én nem vagyunk egyszerű esetek. Sok butaságunk, sok hibánk van, sajnos mindkettőnknek nehéz, magányos gyerekkora volt. Nehezen értenek meg minket az emberek, éppen ezért sok haverunk van, de kevés barátunk. Aki valaha a barátunk lett, és beavattuk a magánéletünkbe, az mára kijátszott, megbántott minket.

Szeretjük egymást, de szomorúak vagyunk, mert mi mindig igyekszünk szemet hunyni mások hülyesége felett, megpróbálunk mindenkit elfogadni, szeretni, de ezt viszafelé senkitől nem kapjuk meg.

Miért van ez? Miért ilyen igazságtalanok? Tudom hogy sok hibám van, de ha én nem bántok másokat az ő hibáikért, akkor nekik miért esik jól ha engem bánthatnak?