25 > éves fiatalok! Más is járt így mint én? Többi lent.

Naaa visszataláltam a kérdéshez :D Előre elnézést kérek a hosszért.

Egy nagyon ótvar általánosba jártam, ahol a társaim rendszerint vertek, és az oktatás is színvonaltalan volt, konkrétan nem volt matekóránk. Hatodikban átmentem egy hatosztályosba, hogy majd ott jobb lesz, nem piszkálnak. Valóban nem piszkáltak, viszont addigra már annyira magamba fordultam (és itt jön képbe a saját bénaságom), hogy minden nap láttam a magabiztos, okos, életvidám osztálytársaimat, és csak meg akartam halni.

Aztán családi problémák miatt koliba költöztem, mikor gimis lettem. Már kilencedikben eldöntöttem, hogy hova fogok járni egyetemre, és mit fogok tanulni. Mikor tizedikes voltam, kiderült, hogy a szakra, amit meg fogok jelölni, államilag meghatározott ponthatár lesz, kb. 450-470 az 500-ból (akkor ez még nem volt biztos). Nem találtam semmi B tervet, úgyhogy innentől kezdve hatalmas nyomás volt rajtam, hogy jól teljesítsek. Egy kis szabolcsi faluból származtam el (akkor már Bp-n voltam), és ha nem sikerül bekerülni egyetemre, akkor mehetek vissza a falumba szégyenszemre (szétszedtek volna a helyiek), és ott kb. csak közmunka van.

Tizenegyedikben apám kitalálta, hogy elválik, anyám pedig depressziós lett. Végül nem váltak el, de az otthoni gondok, meg az iskolai nyomás miatt elkezdtem vágni magam, amiről tudom, hogy hülyeség, viszont szerintem akkor se érdemeltem meg azt a meghurcolást, amit kaptam, mikor kiderült. Az összes addigi barátom elfordult tőlem.

Tizenkettedikre egészen összekaptam magam, viszont akkor történt egy szégyenteljes eset. Apám egyik munkatársának kellett valamit elvinnem a pesti lakására, ahol egyedül voltunk. Az az ember tisztes családapa hírében áll, sosem gondoltam volna róla én se, hogy erőszakoskodni fog egy kamaszlánnyal, de ez történt. Ezután volt egy sikertelen öngyilkossági kísérletem, senkinek nem mondtam el, mi történt, szóval azt se tudták, miért tettem. Aztán valami csoda folytán mégis sikerült jól érettségiznem, pedig majdnem osztályozót kellett tennem, annyit hiányoztam suliból.

De a "finálé" érettségi utáni nyáron volt. Nyárra elköltöztem egy nénémhez, mert az ő városában volt munka, és amíg nem voltam otthon, apám kikutatta a naplómat, amiben leírtam, hogy mi történt 12.-ben azzal az emberrel. Mikor legközelebb hazaértem, apám üvöltözött velem, hogy ilyen k**va vagyok meg olyan k**va vagyok, gátlástalanul tönkretenném egy család életét csak azért, hogy megd*gjanak. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy én ezt az egészet nem is akartam, de azt mondta, hogy én tehetek róla, mert sminkelek (!). Na akkor összepakoltam a maradék cuccaimat is, és vissza se néztem. Nem tudom, hogy az fájt-e jobban, hogy nem nekem hitt, vagy az, hogy kutakodott utánam és bele mert olvasni a dolgaimba.

Pár napra rá kaptam az SMS-t, hogy felvettek. Olyan üresnek éreztem magam, úgy voltam vele, hogy még az egyetemet megvárom, megnézem, milyen, végül is annyira be akartam kerülni, és csak utána ölöm meg magam.

És ez egy nagyon jó döntés volt, mert ahogy elkezdődött az egyetem, minden megváltozott. Diákmunkából fenn bírtam tartani magam úgy, hogy koliban lakom, hozzám hasonlóakkal találkoztam, meg olyan önzetlenül segítőkész, jóindulatú, inspiráló emberekkel, hogy számomra ez csodaszámba ment. A barátomat is itt ismertem meg. Ez a végzős évem, már rendes állásom is van.

Szóval jól teszed, hogy várod az egyetemet, velem ez a legjobb dolog, ami valaha történt, remélem, neked is hasonlóan jó lesz.

Bocsi, hogy ilyen hosszan írtam le, de érthető okokból nem beszélek erről senkinek, szóval jó, hogy legalább névtelenül leírhattam hús-vér embereknek, és nem az asztalfióknak.

játszunk kinek rosszabb?:D vagy miért írtad?

27 vagyok, 1 év munkatapasztalatom sincs papíron, nem volt rendes kapcsolatom max alkalmi, 1 haverom van aki egy nyafogós depressziógép, nem tudok mit akarok az élettől és ha eltűnnék, max szüleim vennék észre. és?

lesz jobb...egyszer csak.

Hidd el, nem vagy rossz helyzetben egyáltalán! Hiszen gondolom a szüleid fognak eltartani továbbra is, tehát már eleve ez a tény, hogy van erre zseton, hogy még évekig pénzeljenek fél siker.

Barátnő dolog... Sokakat otthagynak, nem te vagy az első, aki így járt. Találsz majd az exednél jobb nőt is.

Az, hogy leépültél külsőleg mit jelent? Egy fiatalnál csak a fogazat leépülését tudom elképzelni, esetleg az elhízást, mint leépülést. A hajaddal fiúként nem kell sokmindent csinálnod, elég, ha rövid. Ráncosodni még nem ráncosodik egy fiatal, elképzelni sem tudom miért írod ezt, ha csak tényleg nem mentek tönkre a fogaid.

Vagy netán kevés ruhád van, így érted?

13, én beszélek veled szívesen. :)

Én azt mondhatom, hogy összetehetem a két kezemet az életemért. Nagyon nagyon nehéz volt, lelkileg, testileg, érzelmileg, mindenhogy, de letoltam minden sulit egyhuzamban és most itt vagyok. 27 éves vagyok. Az első diplomám 23 éves koromban született meg minden csúszás nélkül. Államvizsga előtt egy hónappal derült ki, hogy a párom, akivel akkor már együtt éltünk, megcsalt. Megcsalt!?!? Gyakorlatilag egy kezemen nem tudtam összeszámolni hány nővel kavart a hátam mögött. Hatalmas pofára esés volt. Magamat hibáztattam, mert éreztem és tudtam, hogy ez van, még is vakon hittem neki és végig magamat ostoroztam, hogy miért nem vagyok képes megbízni benne. Majd a pofámba törölte a szennyest az exem gyakorlatilag, hogy végig jók voltak a megérzéseim, végig igazam volt és nesze... Nagyon makacs, önérzetes természetem van, úgyhogy iszonyatosan nehéz volt mindezt feldolgoznom. Pláne azt, hogy amikor nem túl szépen beszéltem vele, még egy pofonnal is megajándékozott búcsú ajándékként.

Jött a katasztrófa, a családi válságtanácskozás, a barátok indok nélküli rám küldése, a szüleim teljes kétségbeesése, az összeomlás széle (részükről), merthogy én akármennyire is ki vagyok bukva mindig is hasznomra tudtam fordítani a negatív energiákat. Ha valamit, akkor ezt szeretem magamban. Beletudok temetkezni a munkába és ezt talán akkor fedeztem fel. Nemhogy lediplomáztam, de kiváló eredménnyel... Anyuék tátott szájjal álltak előttem, amikor hazamentem és elmondtam, hogy ez van. Felkészültek a legrosszabbra, csúszni fogok, megbukok, nem lesz államvizsga, vége.

Sikerült, az újabb felvételi is és soha életemben nem voltam büszkébb magamra mint akkor. Majd abba maradtak a "munkás hétköznapok" és hirtelen ott maradt a nagy semmi. Összeomlottam és megéltem a "gyászomat". Hatalmas segítség és előny volt nekem akkor az, hogy nyár végén elköltöztem és más városban kezdtem a következő egyetemi szakot. Kellett a környezetváltozás, az új emberek, a más levegő. 2,5 évig csak szánalmas próbálkozásaim voltak az ellenkező nemmel. Nő létemre nem vagyok rá büszke, de számtalan alkalmi, néhány hetes kapcsolatom volt. Kiégtem, utáltam a sulit, utáltam mindent. A barátaimnak éltem és élveztem az életet, ahogy éppen jól esett. Ezt a sulit is elvégeztem, hogy mihamarabb túl legyek rajta, aztán dolgozni kezdtem, végül egy párom is lett, akivel lassan saját lakásba költözünk. Vagyis azt kell mondjam a legkilátástalanabb sötét lyukból is van kiút, csak meg kell próbálni annyira tudatosnak lenni, amennyire csak tud az ember.