Annyira szégyellem magam. Van rá mód, hogy ennyi idő elteltével bocsánatot kérhessek?

Ismerős. Én a saját unokatestvéremmel viselkedtem így, bár akár testvérek is lehettünk volna, a szomszédunkban laktak, mindig együtt játszottunk. Amíg csak itthon a testvéreinkkel voltunk, kicsiként, szuperül elvoltunk, össze voltunk nőve szinte, nem is vettem akkor még észre, hogy valami furcsa rajta.

Aztán mikor nagyobb lettem, sokszor erőszakos voltam vele, csínyeket követtem el ellene, aztán sose kértem bocsánatot, akkor se, ha sírt.

Az iskolában az osztálytársai, a nagyobbak, de még a kisebbek is nagyon sokszor rászálltak, nagyon durva vicceket űztek vele, kicsúfolták, gúnyolták, kinevették, kiközösítették. Én csak annyit vettem észre rajta, hogy nem fogadják be, és néha furcsán reagál dolgokra. De hogy a többieket megnevettessem, sokszor én is bántottam, elfordultam tőle, kinevettem, kibeszéltem, és főleg, nem védtem meg, legalábbis az utolsó év előtt.

Aztán mikor az én értelmem kicsit elkezdett fejlődni (sajnos a többieké nem), akkor már beszéltek velem a szüleim, és megtudtam, hogy ő enyhén autista meg még valamilyen szindrómája van, ami miatt kicsit furcsán néz ki meg furcsán viselkedik. Persze ha nem lett volna beteg, akkor sem lett volna fair egyáltalán így viselkedni vele.

Az utolsó suliévünkben, sőt utána is, konkrétan nekimentem embereknek és bárkit a falhoz kentem, aki bántani merte vagy csúfolta. Iszonyatosan dühös voltam mindenkire, amiért ilyen ostobák, és amiért ennyire gonoszak. Ha nem lett volna eszem, nagyobb kárt is tettem volna bennük, annyira haragudtam.

És persze magamra is. Soha nem fogom sem elfelejteni, sem megbocsájtani magamnak, amiért így viselkedtem. Ha visszagondolok rá, bizony engem is elkap a sírhatnék. Ha tehetném, visszatekerném az időt, hogy az első pillanattól kezdve mellette állhassak és megvédhessem az idiótáktól. Sajnos nem lehet.

Bocsánatot konkrétan én sem kértem, de nekem annyiból könnyebb a helyzetem, hogy most is a közelünkben laknak, sokat tudok segíteni neki, elviszem magammal normális társaságba (sajnos saját barátai nem igazán vannak), szervezek neki itthon bulikat, hozok neki csokit, kis ajándékokat, ha olyan helyről jövök haza, stb. Amikor tudom, anyagilag is támogatom, a szüleit is, mert számára sajnos nagyon nehéz a munkavállalás is a mai világban, nem igazán fogadják be sehova.

Szóval abszolút megértelek. Én azt javaslom, vedd fel vele a kapcsolatot. Nyugodtan mondd el neki, hogy sajnálod, hogy gonoszkodtál vele régen, hogy neked még mindig eszedbe jut néha, és reméled, nem haragszik érte. Meg fogja érteni. Beszélgess vele nyugodtan, hívd el kávézni-fagyizni. Bár ha jól értem, neki azért sikerült rendbe tenni az életét így felnőtt korára, de azért mégis.

Azt nem hiszem, hogy rosszul reagálna. Ha gyűlölne emiatt, akkor sosem állt volna veled szóba utána.

Én is kaptam bőven, általánosban nem igazán, de gimiben nagyon durván. Odamentem egy elit, városi iskolába, kedves, csendes, visszahúzódó, faluról jött lányként, senkit nem ismertem sem a suliban, sem a városban. Már a bemutatkozó órákon is kinevetett a többség, és hónapokig nem szólt hozzám senki, de olyan már volt, aki beírta a körbejáró barátságfüzet "Kit utálsz az osztályból" rovatába az én nevemet, meg két lányét, akiknek csak annyi bűnük volt, hogy ducik voltak.

Voltak, akik csak a hátam mögött nevettek, voltak, akik a szemembe is megmondták, hogy gáz a deszkás cipőm meg a Converse csukám. (Milyen érdekes, 5 év múlva divat lett mindkettő... :D ). Volt olyan is, aki hangosan röhögött, mikor elgáncsoltak és nekiestem a pad szélének. És még sorolhatnám a végtelenségig...

Ezek közül az emberek közül, bár utolsó évre mindenki megtanult tisztelni, senkivel nem lettem különösebben jóban. Soha, egyszer sem jutott eszükbe rám írni, pláne bocsánatot kérni.

Ja, és ugyanezt kaptam a gimis tanáraimtól. Gúnyolódást, kinevetést, a hátam mögött beszélést, igazságtalanságot. Aztán az arcukba nyomtam a kitűnő érettségimet. De bocsánatot soha, egyikük sem kért.

Az első osztálytalálkozónkon, mikor engem kérdeztek, mi újság velem, semmit nem mondtam a mostani életemről, csupán megköszöntem nekik, hogy 4 éven keresztül sz*rba sem vettek, megaláztak és lehülyéztek, mert ez segített abban, hogy megerősödjek és sikeres ember legyek. Ezt külön elmondtam az osztályfőnökömnek is. Volt ám pillogás.

De ha bármelyikük, csak egyetlen egy ember odajött volna, hogy ne haragudj, gyerek voltam és hülye, sajnálom, hogy akkor bántottalak, akkor AZONNAL megbocsájtottam volna és megiszok vele egy jó pálinkát a békére.

De nem volt ilyen.

Szóval legyél büszke magadra, mert inkább később, mint soha, te legalább felismerted, hogy gyökér voltál, őszintén bánt a lelkiismereted, és hajlandó vagy bocsánatot kérni. Ez nagyon kevés emberről mondható el. A legtöbben soha nem ismerik fel, hogy mekkora fájdalmat okoztak a másiknak.

"És végképp nem értem, hogyan váltam olyanná, mikor engem azelőtt ugyanúgy piszkáltak és megaláztak..."

- Pedig a napnál is világosabb. Arról van szó, hogy benned volt a vagy ő vagy én. hogy tartottál, a nagy pofa valójába csak egy álca volt, és azért találtál valakit, nehogy ismét téged találjanak.

Önző, de bizonyos értelemben logikus, ha nem is racionális reakció.

Szerintem is érdemes lenne vele találkozni. Ha FB-on ismerősök vagytok, akkor ez nem lehet nagy akadály. Nem ajtóstul rontani a házba, megtudni, hogy mi van vele...

Ha nyitott a beszélgetésre, akkor könnyebb dolgod van. Ha intelligens ember, akkor nem rúg vissza azért, mert feltártad előtte, hogy őszintén megbántad a bűnöd. Azért én megkérdezném, hogy ő hogy van valójában, mert lehet, hogy látszólag sikeres, de közben meg maradandó lelki sérüléseket szenvedett. Mert a csoportos bántalmazások azért nem biztos, hogy nyom nélkül eltűnnek.

Persze ha nem bocsájt meg, akkor is az már az ő döntése, te megtetted azt, amit tehettél az ügyben. Az ő döntése, hogy továbbmérgezi magát haraggal, de te megtettél valamit, hogy te megbocsájthass magadnak.

Kérj bocsánatot, ha viccesen veszi jó ha meg egy rész fájdalmat visszaad akkor is jó

Én nem így adnám elő: gyere akarok valamit négyszemközt... megbocsátannál nagyon bánom.... rizsa

Hanem így: egy sör mellett... hú hallod téged mit szívattunk suliban, hogy lehettem akkora barom.... kár, hogy az ember fiatalon mindig azokhoz csapódik akik nagymellényűek.... bocsi tényleg, egészségedre

És inkább tedd jóvá, legyél most az ő pártján kicsit, biztos értelmes

Az ötödikes-hatodikos testi-lelki bántalmazások azok természetes dolgok, a fiúk többsége egyszerűen ilyen kegyetlen ebben az életkorban. Ez azért van, mert az empatikus készségeik még nem fejlődtek ki, azaz nem érdekli őket, hogy ha eltipornak másokat, az hogy esik a másiknak. Mivel nagyon kemény hierarchia-harc van közöttük, ezért a verbális és testi agressziót használják is rendesen egymás között.

A lényeg, hogy ne hibáztasd magad, mert életkori sajátosságok miatt voltál olyan kegyetlen, és nem azért, mert egyébként "olyan" vagy. Minden fiú átesik ezen. Ezért igazából nem kell bocsánatot kérned.

Bár ennek ellenére felhozhatod neki, ha annyira bánt, hogy könnyíts a lelkeden. Mert az igaz, hogy lehet, hogy jól esne neki, és utólag talán elégtételt jelentene ez számára a sok sérelemért és fájdalomért, amit okoztál neki.