Barátság elmúlása, el fog múlni egyszer a rossz érzés?

Normális, hogy rosszul érzed magad emiatt. Én 32 vagyok, és még mindig szomorúan gondolok ezekre a dolgokra. Nem kell nagyon magadra venni, nem minden barátság szól egy életre, mindenkinek vannak olyan kapcsolatai, amik megszakadnak minden próbálkozása ellenére. Főleg a fiatalon kötöttek közül. Én ugyanígy voltam az egyetemi legjobb barátommal. Egyértelműen nem akarta tartani a kapcsolatot, próbálkoztam egy ideig, de rá kell hagyni, ha nem viszonozza. Mikor utolsó nap elbúcsúztunk, ment az ígérgetés, hogy így meg úgy tartani fogjuk a kapcsolatot, de soha többé egy sort sem írt.

Még egyszer mondom: ne vedd magadra. Vannak barátságok, amik azért működtek mert egyszerre voltatok egy helyen, és ha ez megszűnik, megszűnik az igény is a másik társaságára. Nem rendkívüli ez. Akivel igazi a barátságotok, azzal úgyis fennmarad, történjen bármi, legyetek bármilyen messze.

Teljesen normális, tucatnyi ilyen kapcsolatom szakadt már meg. Az elsők nem estek valami jól, de a későbbiekben már megvolt a tapasztalat erre, úgyhogy nem volt probléma.

Ezért kell több kapcsolatot is tartani mindig.

Eleve nem kéne emiatt rossz érzéseket táplálni. Tudod, a barátság (az igazi férfibarátságról beszélek, nem holmi faszbukos haverról) megmarad. Akkor is, ha többszáz km választ el tőle, és akkor is, ha nem vagytok kapcsolatban. A férfiember nem a szavak embere. Rosszul van, ha meg kell írnia egy levelet, de akár egy üzenetet is.

Én 58 éves vagyok, és 6 éve Németországban élek. A barátaim baromi messze vannak, csak akkor találkozunk, amikor hazalátogatok, és a sors enged nekünk egy félórát eltölteni. Olyankor megropogtatjuk egymás csontjait, mesélünk magunkról, a családunkról, aztán megy ki-ki a saját útjára. De tudjuk azt, hogy ha bajba kerül a másik, csapot-papot hátrahagyva sietünk a segítségére.