"Ne szólj bele a nevelésbe, neked nincs gyereked." De basszus, én is gyerek voltam valamikor, az nem elég?

Most ez egy nagyon hülye kérdésnek tűnik, bevállalom hogy az is.

De mikor egy szülő kritikát kap olyantól aki még nem szülő, mindig a "dehát neked nincs is gyereked, majd ha lesz megtudod" rá a visszavágás.

De azt hogy mi a jó egy gyereknek, mitől lesz elkényeztetett vagy talpraesett, mitől hogy érzi magát egy pici lélek, miért is ne tudhatnám én, aki ezeket átéltem, miért ne tudhatnám a saját és a környezetem gyerekkorából? Persze, a tipegőkori mozgásfejlődés hónapokra lebontott szakaszaihoz hozzá se tudok szólni, de szerintem a gyereknevelés az a téma, amiben MINDENKINEK van releváns tapasztalata.

Mondok egy példát. Hangok és alvás. Én úgy lettem szoktatva egész pici koromtól kezdve, hogy hiába gyakran keltem fel, akkor se volt csönd körülöttem, és előbb-utóbb megszoktam a zajokkal való együttalvást. Viszont ha arra szokik a gyerek hogy lebegünk mellette, és még a kilincset se lehet ugy kinyitni hogy hangja legyen, akkor persze hogy felkel minden 💩-ra. Ha ezt elmondod/leírod, jön a válasz hogy "dehátnincsgyereked". És? A saját és környezetem tapasztalataiból tudom, hogy ez így van.

Lelki dolgokban is. Tudom hogy mi okozott traumát. Tudom hogy egy életképtelen ismerősöm "maradj csak, anyuci/apuci mindent megold" hozzáállástól lett olyan. Tudom hogy az "ebbe a csöves házba át ne hívj senkit, mert szégyelljük" attitűd mekkora szociális visszamaradásokat okoz. Rengeteget tudok a gyerekekről, nevelésről, hiszen én is voltam gyerek, és tudom hogy nekem anyukám és apukám mivel ártott, és mivel tett hozzám.

Ti mit gondoltok erről?

(INTELLIGENS, KULTÚRÁLT VITA SZABÁLYAIT LEGYETEK SZÍVESEK BETARTANI. A személyeskedés, anyázás, érvtelen fröcsögés a gazdáját minősíti.)