Csak nekem van padlón az életkedvem jelenleg?

Semmi életem nincs a munkám mellett, csak felkelek-dolgozok-alszok-felkelek-dolgozok-alszok, lassan két éve, a covid miatt úgy íoltam vele, hogy pár hónapig ez is jó lesz, de nem pár hónap lett, és nem lett jó.

Egyébként még tudnám is élvezni, de olyan munkatársaimnak, akik feleennyit nem tettek le az asztalra, előléptetést kínáltak, én meg lapátoljam csak tovább a szart, aztán megkapom a főnökömtől, hogy mennyire én vagyok a cég motorja, meg húzóembere (amúgy tényleg), de más munkakörről, új feladatról ne is álmodjak, mert "téged innen nem tudunk nélkülözni".

A régi munkakörömbe nem mehetek vissza, pedig azt szerelemmel csináltam, de hát covid.

Emiatt a családdal, barátaimmal sincs időm találkozni, és nagyon hiányoznak. A volt párom szakított velem, mert azt mondta, ez így nem kapcsolat, és igaza van.

Oké, elmehetnék olyan munkahelyre, ahol negyven órás hét van, de minek? Nekem a szakmám volt a szenvedélyem, és az még egy ideig nem fog magára találni, tartok tőle, hogy sosem lesz esélyem arra a karrierre, amit szerettem volna, és egy boldogtalan életet kell leélnem valami számomra elbaszott munkakörben.