Nincs elegetek a sérült emberekből?

Nem, szerencsére nem.

Ha így lenne, elkezdenék aggódni, hogy esetleg az okozza-e az ellenszenvemet, hogy a saját gyengeségeinet juttatják eszembe.

Az átlag ember a külvilágban keresi a problémát és el is várja a külvilágtól, hogy megoldja helyette. Az ilyen ember hatalams gyűlöletet érez azok iránt, akik boldogabbak náluk, akiknek jobban megy az életük.

Sajnos egyre ritkább az aki magától megoldja a problémáit.

Például van néhány ismerősöm akik állandóan szidnak valamit/valakit. Ha nem vették föl a munkahelyre akkor ezt szidják, azt szidják stb.

Közben például én a megoldást keresem. Továbbmegy az életem, sok esetben nagyon hamar meg is oldódik, de ezeknek az embereknek nem fog, vagy csak nagyon ritkán.

"és a végén még ő érzi rosszul magát"

Ilyen végeredményre a nárcisztikus ember törekszik. Akárki akármit mond, arra játszik, hogy a legkedvesebb hozzászólás, felszólítás, kérés után is bűntudatot keltsen.

Hát még párkapcsolatban nem tapasztaltam ilyet, de baráti kapcsolatban igen. Úgyhogy azt hiszem értem mire mondod. Volt egy leányzó, kizárólag barátok voltunk, mivel heteroszexuális lány vagyok. Kedveltem őt, a barátomnak tekintettem, de ő engem nem. Nem bízott senkiben, mondta, hogy az apja egyszer letagadta, gondolom azért nem szívesen engedett senkit se magához közel az a lány, mert eleve az is megrázta lelkileg, hogy a saját szeretett apja kitagadta.

Én hiába próbáltam neki bebizonyítani, hogy én igenis bírom őt, minden egyes gondolatát elmondhatta volna pedig nekem, küzdöttem érte, mint barátért, és nem, nem érdekelte. Nem bízott bennem. Végül aztán el is mosódott a barátságunk, amit igazából csak én éreztem annak.