Milyen a gyásztörténeted? Neked hogy zajlott?

Hát fogadd őszinte részvétemet és együttérzésemet a sok sok haláleset miatt.

Nekem 25 éves koromban halt meg az édesanyám 53 évesen rákban. Sajnos a gyász stációit átéltük már életében.

1993 szeptember, gyengeség, fáradtság, orvos, diagnózis mellrák.

Pff. Első attack. Na először itt halt meg bennem valami.

Megműtötték, kemózták, felépült.

1996ban kezdett kiújulni, majd 1997 koratavasszal ágynak esett, teljes csontáttét lett, majd nyár közepén elhunyt itthon, a család körében. Én ekkor voltam 25, a húgom pedig 23 éves.

Rossz volt. Elsősorban apánk gyászát nézni, vigaszt nem találni.

Rám úgy hatott, hogy a folyamatos attackok, mint diagm mint műtét, mint kezelés, mint visszaesés, mint panasz, mint fájdalmat látni, látni a kilátástalanságot stb, mire bekövetkezett, már csak a kiüresedettség maradt. Az együttérzés, sajnálat, aggódás, reménytelenség miatt már egyszerűen kiégtem, mire a halála bekövetkezett. Szinte szégyelltem is, hogy nem tudtam összeomlani, zokogni, úgy igazán gyászolni, mert addigra szinte elvégeztem az ún gyászmunkát. A halála egy folyamat végét jelentette. Megviselt, de nem hirtelen és sokkszerűen, hanem számítottam rá és előtte már a lelkem egy része kiégett mire eljött a vég.

Nem omlottam össze, de egyben nagyonfájt. Vele voltam a legjobb-ban. 1998 tavaszára heverte ki az immár 3 tagú család. Utána beindult az élet, nekünk testvéreknek lett párkapcsolat, apánk új tevékenységben talált magára.

Ma 2018ban, 21 évvel később apám idén 80, özvegy maradt, nem nősült meg.

Anyánk emlékét az itthon elhelyezett urnája, fotója és egy róla készült festmény őrzi.

14 éves voltam mikor meghalt az anyukám. Apu mindig is távol állt tőlem gyerekként sosem olvastam elötte nem énekeltem elötte meg ilyenek. Nem voltunk rosszban de nagyon anyás voltam. 2006-ban halt meg anyu, először rosszullétei voltak amiz nem vettek komolyan majd korházba került hetekre. Sose felejtem a napot mikor apám elöbb jött haza a munkábòl és közölte hogy meghalt. Most 26 leszek még mindig nem tudok ròla őszintén beszélni bőgés nélkül de már talán egy fokkal jobb. Minden egyes ünnep egy gyötrelem magamban szenvedek, minden nap eszembe jut. A temetőbe nem tudok kijárni mert össze tör. A ház amiben felnőttem rám maradt viszont apám ùgy eladòsitotta hogy el kellett adnom igy az utolsò morzsája is elveszett a jelenlétének ùgy érzem. Ez feltépte a sebeket megint nagyon fáj. Egyébként 18 éves korom òta szorongásos pánikbeteg vagyok mondta a pszichiáter hogy ez miatt is jött ez. Viszont azt mondhatom hogy sosem hagytam hogy ez uralja az életem, tùltettem magam rengeteg sérelmen de kitartok mindig és teljesen normális életet tudok élni a párommal, viszont ez végig fog kisérni örökre.

Ha szeretnél beszélgetni erről irhatsz nyugodtan nekem.

Az első, és legkomolyabb veszteségem: 7 éves voltam, anyukám tüdőgyulladással feküdt a kórházban. December 23-ra vártuk haza, hogy elengedik. Úgy is lett. Hazaengedték. De mielőtt hazaért volna, délután apukám rosszul lett. Véreseket hörgött fel. Én meg ott kuksoltam a szobába a testvéremmel. Meg se lettünk nyikkanni.

Nagy hiba volt, azóta is bánom, hogy nem szaladtam segítségért.

Anyukám hazaért, ő futott át a szomszédba telefonálni. De eddigre apukám már egyre rosszabbul nézett ki. Órákba telt mire a mentő elvitte. Óriási hó volt. Még aznap este meghalt. Soha nem dohányzott, nem ivott.

Ennek már több, mint 20 éve.

Igazából nem tudtam még mostanra sem feldolgozni. Csak egyre mélyebbre sikkad a trauma.

Anyukám a múlt hónapban halt meg.Tüdőrákja volt, két évig volt beteg.

Ott voltam mikor haldoklott.

Elengedtem, legalábbis ezt súgtam a fülébe...

Iszonyat fájdalom.

Kisbabám van.Nincs időm a gyászra.Úgy érzem nem engedhezem el magam mert kellek a családnak, nem omolhatok össze.

Csak "őrizgetem" belül a fájdalmat.

Meg azt érzem, hogy ha kiengedném akkor beleegyeznék a halálába...mintha lemondanék róla.Tudom, hogy ez butaság.

Rossz...nehéz...nem tudom feldolgozni de úgy tűnik nem is akarom.

Nincs nap, hogy ne ő legyen az első és utolsó gondolatom.

Most úgy gondolom ez mindig így marad.

Én eddig 3 nagyszülőmet és apámat veszítettem el.

Ebből igazán megrázó a nagymamám halála volt, azért mert bár voltak előjelei, nagyon hirtelen épült le és ment el, gyakorlatilag 1-2 hét alatt leromlott az állapota. Akkor tudatosult bennem, milyen gyors lefolyású a halál.

Nagypapáim közül az egyik még gyerekkoromban halt meg, ami emlékeim vannak azok is csak homályosak. Másik nagypapám pedig 90+ évesen ment el. Őt olyan szempontból nem gyászoltam, hogy megélte az életét és ő is úgy volt vele, hogy jobb már ha vége.

Apám szintén hirtelen halt meg, vele nem voltam jóban mert alkoholista volt. Nem is igazán gyászoltam meg sohasem, sőt igazából felszabadulásként éltem meg hogy nem terrorizál minket többé.

ez egy elég tapintatlan kérdés :/

ne haragudj, nem szeretnék senkit se szórakoztatni az efféle tapasztalataimmal