Hogy ne èrezzem magam rosszul?

Kicsit a bánat ès csalódotság van bennem.

A következő történt:

Ma mentem a városban. Egy lépcsőn mentem le az aluljáróba. Előttem ment egy velem kb egykorú lány, mögöttem egy kis tàrsaság. 2 fiú meg egy lány. Ők idősebbek voltak. A lány előttem egyszer csak elesett, és legurult a lépcsőn. Reflexből leszaladtam, hogy segítek felálni, de nagyon vérzett a homloka, ès rázkódott. És én ledöbbentem. Nem tudtam, hogy mit csinàljak. A társaság is leszalad. Az idősebb a fejènèl állt kérdezgette. A földön fekvő nem válaszolt. A lány (társaságból) a lány lábát megfogta. Az idősebb srác a baràtjànak mondta, hogy kell a 2 fàsli a tàskàjàból, miközben a lányt valahogy oldalra fektettèk ketten. A barátja a táskában kezdett el matatni... Èn meg ott àlltam merven. Az időssebb srác aki a lány fejénél volt, ekkor rámkiáltott. Nagyjàból tudtam figyelni. Mondta nekem, hogy hívnék-e mentőt? Ekkor elővettem telefonomat, de nem jutott eszembe a szám. A srác mondta a számot, ès hívtam is. A lány magàhoz tèrt. Felülteték. Elvette a telefonom a srác lánybarátja ès ő beszélt a mentőkkel. Közben a srác elkezdte kötözni a lánynak a fejèt. Habár elég furcsán, nem csak körbe. Közbe végzett a hívàssal a lány, és segített a kötözèsben. (zsebre tette a telefonom). Kièrtek a mentősök, a sràc beszèlt a mentősökkel pár szót. Közben a lány kivette a zsebèből a telefonom, odajött hozzàm, ès visszaadta. Ès mosolyogva annyit mondott, hogy ne bánkódjak, ügyes voltam.

De èn nem így gondolom, mert ledöbbentem, ès konkrètan semmit nem tudtam csinàlni. Teljesen haszontalannak éreztem magam. Meg csalódott is, hogy ez nekik olyan természetes volt. Mintha ezt minden nap csinálnák...