Mit tesz az ember ott, ahol a "család az első", ha neki nem?

Érdekes válaszokat írtatok :) Megpróbálok úgy reagálni hogy közben a saját gondolataimat is tovább bontogassam.

Kezdeményezés alatt véletlenül sem a "na majd én megmondom" jellegű dolgokat értem. Hanem azt hogy vannak ötleteim amiket szívesen megvalósítok közösen, ha erre nyitott a másik fél is. És elég aktív is vagyok hogy ezeket az ötleteket bedobjam, újakat dobjak be ha a régiek már nem aktuálisak, vagy módosítsak rajtuk, és igen, együtt is ötleteljünk, találjuk ki, próbáljuk ki hogy mi, hogy legyen.

Ez eleinte szokott tetszeni a lányoknak. Legalábbis azoknak akikkel kb ez történt: volt a kis családjuk ahol apa meg anya MEGMONDTA, hogy mi, hogy legyen.

Erről félig-meddig elszakadva jött a barátnős, baráti körös időszak amikor még mindig beledumáltak az otthoniak, de azért már volt saját életük is.

És erről egészen leszakadva jöhetne "a Pasi", akinek megvannak a saját ötletei & vele is lehet közösen ötletelni. Igenám de ehhez már egészen, vagy legalábbis az eddigiekhez mérten sokkal jobban ki kéne zárni a szülőket.

Ez az ami nem megy, ahol már begörcsölnek, szerintem ebből a görcsölésből fakad az is hogy azt hiszik én is "meg akarom mondani", holott nem, hanem együtt kellene, lehetne kitalálnunk.

Durva, de ezt a szintet még nem tudtam igazán megugrani senkivel.

Nyílván ebben benne vannak a saját rossz tulajdonságaim is, van amit egyáltalán nem tudok lazán venni én se, pedig jó lenne, van mikor nem vagyok elég kitartó, és hasonlók.

És igen, a szülökhoz való viszony is kulcs kérdés. A sajátjainkhoz, a másikéihoz, hogy a két eltérő viszonyról mit gondolunk... van valami igazság abban is, hogy elvált szülők gyereke az elválttal, "normális" a "normálissal", árva az árvával stb. jobban megérti egymást ilyen téren.