Szerintetek van különbség a félénkség és az önbizalomhiány között?
Van itt olyan, aki félénknek, csendesnek mondaná magát, de azért nincsen gondja az önbizalmával, tehát nem aggódik folyton azon, hogy ki mit gondol róla, akár a közelebbi ismerősei is?
Nekem önbizalomhiányos problémáim vannak, emiatt félénk is voltam egy jó ideig, de szerintem a két dolog alapvetően más. Van aki félénk egész életében, de azért jól megvan, vannak barátai. Nálam viszont az önbizalomhiány nagyon betesz, és ismerkedni se tudok miatta már egy jó ideje. Ez nem félénkség szerintem, hanem más dolog, mert itt folyton azon aggódik az ember, hogy mit gondolnak róla, hogy esetleg nem szereti a másik, meg hasonlók. Ráadásul ez annyira kiül az arcra, hogy sokan tényleg nem szeretik emiatt. Legfeljebb olyan ember tud ezzel együtt szeretni, aki maga is ismeri valamennyire az érzést. Ezért aztán a párkapcsolat már eleve nagyon nehezen kialakítható így.
És még egy dologra lennék kíváncsi. A félénkségnek és a depressziónak mennyire van köze egymáshoz? Szerintem lehetnek olyan emberek, akik egész életükben félénkek, van valamennyi mélyebb barátságuk, de alapvetően nem túl társasági emberek. Viszont jól megvannak így, és nem érzik magukat ettől depressziósnak. Nálam viszont nem erről van szó, az önbizalomhiány sokkal rosszabb, és sokszor depressziós is vagyok. Meg az is furcsa, hogy néha kicsit nyíltabb vagyok, nem mindig egyforma az egész. A depresszió sincs meg mindig.
Én úgy látom, hogy a félénkség személyiségvonás, amivel teljes életet lehet élni, míg az önbizalomhiány/depresszió betegség. De lehet, hogy tévedek?
Ha valaki jár hasonló cipőben, vagy tud mondani valamit a kérdéseimre, vagy csak kedve van bármit hozzászólni, akár a saját problémáit is, írjon nyugodtan. Legalább beszélünk a problémáinkról, ártani nem árthat.
27F
válasza: válasza:Szerintem valamennyiben hasonlítanak, mármint annyiban, hogy félénkség nélkül nincs önbizalomhiány. Eléggé jól leírtad, hogy félénken le lehet élni az életed viszonylag jól, viszont önbizalom hiányosan nem boldogulsz már annyira. Sokat nem is tudnék hozzáadni a két fogalomhoz, már nagyjából mindent leírtál és egyetértek.
Az önbizalomhiány betegségként fogható fel valamennyire, ami eléggé megnyomorítja az embert, ezt tapasztalom magamon. Sokszor mindig úgy gondolok minden emberre, hogy ő biztos nem fél ennyi helyzettől és dologtól, mint én. Neki mennyivel könnyebb lehet az élete..
"Sokszor mindig úgy gondolok minden emberre, hogy ő biztos nem fél ennyi helyzettől és dologtól, mint én. Neki mennyivel könnyebb lehet az élete.."
Igen, ismerem az érzést. Még a régi haverjaimmal is az volt mindig, bármennyire összeszoktunk, hogy ha találkozni mentünk, borzasztó ideges voltam előtte. Szinte csak a legközelebbi családtagjaim azok, akiknek a társaságában nem vagyok feszült, akik nincsen hatással rám, ha ott vannak. Rajtuk kívül talán két idegen volt egész életemben, aki át tudott törni a "falamon", de ez az ő jó, nyílt természetüknek köszönhető, nem nekem.
És te nem szoktál depressziós lenni? Nekem az a legrosszabb, mert a társaságtól való szorongással még meg lehet birkózni valahogy, meg ugye nem is muszáj társaságba járni, de a depresszió elől nem lehet elfutni. Remélem, neked az nincs... :(
válasza:"Én is félénk vagyok mióta az eszem tudom, nem önbizalomhiányos és nem igazán tudok rajta változtatni sajnos."
De akkor miben nyilvánul meg a félénkség? Az emberektől félsz vagy mitől? Mondom, nekem mindig az jár a fejemben, hogy nem bírnak, vagy rosszat gondolnak rólam. A legkisebb jeleket is, amik erre utalnak, azonnal felnagyítom, de általában azért helyesen látom meg a dolgokat. A legtöbb ember tényleg nem kedvel, bénának tart. Meg valószínű én is magamat, mert arra már rájöttem, hogy akkor ilyen az ember, ha saját magát látja ilyennek, saját magát nem tudja elfogadni.
"Ez kihat a barátkozásra is(nehezen megy, nincs sok) és a párkapcsolatokra is(elege lett a páromnak hogy nem élvezzük az életet és lelépett egy rosszfiúért)."
Sajnálom a dolgot. Nem vagyok szakértő, de olyat kéne keresned, aki hasonló hozzád, akkor ez nem lenne probléma. Bár néha előfordul, hogy pont az embernek a saját ellentéte a jó. Rám mindig jó hatással voltak a nyílt, jókedvű emberek, ki tudtak kicsit mozdítani a befordultságomból, bár én is attól tartok, egy kapcsolatban már nem működne ez. De ki tudja, lehet, hogy van olyan lány, aki elfogadna így.
válasza:Én a fent leírt fogalmak közé nem egyenlőségjelet tennék hanem(visszaható)nyilakat. Valamilyen szinten közük van egymáshoz. Félénk<=>önbizalom hiányos<=>depressziós. A félelénkség önmagában még nem gond de bármilyen ártó környezeti hatás miatt még rosszabb lehet.
Személyes példa: A természetemben benne volt bizonyos szinten a félénkség, a magány, egyedüllét, magamba fordulás. De általánosban néhány szekáló miatt ez önbizalomhiánnyá alakult, új közösségbe kerültem, de mint mindenhonnan onnan is kinéztek. Emiatt jelentkeztek depresszióra utaló tünetek, még fénkebb lettem (ezért a visszaható nyil) én nem aggódtam, úgy vettem, hogy ez ok tinikorban. Háát.. Nem is tudom. Reménykedek, hogy egyszer majd lesznek(lehetőleg extrovertált) barátaim akik kihuznak ebből a gödörből ami bár bennem mindig is megvolt mások miatt méllyebb lett. :)
#6: Hát, sajnálom, ami veled történt. Szerintem nem biztos, hogy extrovertált barátokra lenne szükséged, inkább komolyabb barátokra, akikkel jobban megérted magad, vagy közös hobbijaitok vannak. Nekem ez nem jött össze igazán, így tuladjonképpen nem nagyon van, aki megért.
Viszont elég sz*arul érzem magam amiatt, amit írtál, mert én gyerekként, illetve alsósként bántottam pár embert nagyon szemét módon, akik egyébként rendesek voltak. Sosem értem meg, mért tettem, de néha úgy érzem, megérdemlem a mostani helyzetemet, amiért olyan szemétül bántam velük. Pláne, hogy már gyerekkoromban megtapasztaltam, milyen rossz, ha így bánnak az emberrel, mégis megtettem. Egyik első emlékem is az, hogy unokatesók kiközösítettek. Borzasztó volt, biztos vagyok benne, hogy az egy életre bennem maradt. Talán emiatt akartam mindig annyira megfelelni másoknak, és ahogy belegondolok, mindig ezért szekáltam másokat is, hogy a menőbbek kedveljenek. Rohadt sz*ar egy ember vagyok. De inkább nem traktálok ezzel most senkit...
Viszont az zavar, amit a másik válaszoló mondott. Hogy tényleg félembernek érzi magát az ember, annyira nehezen megy minden, amihez embereknek köze van, annyira tart az ember másoktól. Nem jó így élni, bár azért talán el lehet boldogulni, ha egyébként rendben van magával az ember, nem depressziós, meg ilyenek...
válasza:Második válaszoló vagyok!
Hát szoktam szomorú lenne, meg néha tényleg le tudok csúszni, hogy még azon is gondolkozok de jó lenne nem is létezni. Én nem hinném, hogy depressziós lennék, az elég erős szó, fogalom. Mostanában mindenki szereti dobálni és magára akasztani ezt a szót, hogy depresszió. Egyedül a 'gyors' hangulatingadozás tünetét tapasztaltam magamon, és nem szoktam hosszú távon szomorú lenni, így szerintem kilőve a depresszív opció.
Ezt írtad: "... illetve alsósként bántottam pár embert nagyon szemét módon, akik egyébként rendesek voltak. Sosem értem meg, mért tettem, de néha úgy érzem, megérdemlem a mostani helyzetemet, amiért olyan szemétül bántam velük. Pláne, hogy már gyerekkoromban megtapasztaltam, milyen rossz, ha így bánnak az emberrel, mégis megtettem. Egyik első emlékem is az, hogy unokatesók kiközösítettek. Borzasztó volt, biztos vagyok benne, hogy az egy életre bennem maradt. Talán emiatt akartam mindig annyira megfelelni másoknak, ..."
Komolyan, mikor elolvastam azt hittem te rólam beszélsz. Ugyanez volt és van velem is. Mikor kisebb voltam két idősebb fiú unokatestvérem 'közösítettek ki', csúfolkodtak velem, röhögtem rajtam, bármit mondtam kifordították és vicc tárgyává váltam, bármilyen szituációban. Emiatt sokszor már irtóztam a gondolattól, hogy velük legyek, vagy mikor épp hozzájuk készültünk.. Még mai napig is bennem van néha, bár már lassan felnőttek vagyunk, ők pedig eléggé 'megemberesedtek'.
A másik dolog is jelen volt. Általánosban sok osztálytársamat szekáltam, vertem, bántottam szóval és tettekkel is. Főleg egy jó barátom az utolsó években, egy cinkostárssal mindennap szivattuk és elég nem szépen viselkedtem. Én is sokszor menőzésből csináltam, hogy felfigyeljenek rám. És azt is sokszor már átfuttattam az agyamban, hogy ezért 'áldottak' meg ezekkel a problémákkal, mert néha olyan szemét voltam. És még is, akiket bántottam, sokkal többre viszik/vitték, sikeresebbek mint én, majdnem minden téren. Nem félénkek, normális életük van, boldogok stb. Bár velem is kötözködtek sokat, mai napig is, néha heti gyakorisággal is belém kötnek a suliban stb.
Az önbizalom hiányon belül nem csak a félelem elég szar, hanem az erős megfelelési kényszer, ezt sem tudtam kiölni magamból. Ez is egy elég nagy lapáttal rátesz erre a mindenre..
#8: Akkor lehet, hogy ez nem véltelen. Amit gyerekkorunkban kaptunk, azt adtuk vissza később? Mert egyébként furcsállom, hogy ugyanazon mentünk át.
Én amikor igazán mélyre kerültem, és szembesültem vele, hogy mennyire szemét voltam gyerekként, illetve alsósként, sőt, néha még később is, annyira megundorodtam az egésztől, hogy mostanában már mindenáron próbálok nem beilleszkedni, nem helyeselni, ha valakit/valakiket bántanak. Akár olyat is, aki nincs ott. Néha nagyon nehéz ez, mert sokszor az ember észre sem veszi, és együtt nevet a többiekkel, vagy csak mond egy gúnyos félmondatot a szóbanforgóra, ami neki nagyon sz*arul eshet, csak észre se veszi az ember. Szóval teljesen beivódik az emberbe ez a megfelelési kényszer, és ez borzasztó. Mert emlékszem, hogy régebben, gyerekként jó voltam, ha egyedül voltam. Úgy értem, sajnáltam és szerettem pl. az autistákat vagy hasonlókat. Csak a hülye emberek körül hülyültem meg mindig. Ezért gyűlölöm magam, amikor társaságban akaratlanul is beállok a sorba és bántom a gyengébbeket. Bár már arra is rájöttem, hogy az olyan társaságot, ami erre képes, jobb is elkerülni.
válasza:Lehet, bár sokszor én is a társaság miatt, vagy annak hevében álltam be alázni valakit, elég cigány dolog és mikor mások csinálják nekem akkor mennyire szarul esik.. Bár mindenki túllépett a dolgokon, nem tudtam úgy sem súlyosan megsérteni, bántani őket. Mondjuk szerintem engem sem lehet, eddig mindent ki tudtam heverni.
De mi van az olyan személyekkel akik kisgyerekként kezdve egész jó késő, felnőtt korig terrorizálnak másokat és mondjuk sosem kapják vissza ? Vagy lehet visszakapják valamilyen formában, de gondolom lehet jobban boldogulnának, mint én. Itt is az önbizalomhiányra tippelek. Szerintem itt (bennünk) még mindig a gyökeres probléma, az önbizalomhiány. Közrejátszik az ami velünk történt kiskorunkban, még jobban felerősítette az önbizalom hiányt. De ha mondjuk azok nem történtek volna meg, szerintem valamikor valahogy úgy is felszínre törne és eluralkodna ez az önbizalomhiány. Én így érzem, hogy ez sokszor velünk született pszichés betegség. Lehet ezért látom így ezt, és ha tévedek javítsatok ki, de én mint aki ebben 'szenved', nem hiszem, hogy véglegesen meg lehet szabadulni ettől. Abban hiszek, hogy lehet csökkenteni az önbizalomhiány érzését, de nem hinném, hogy teljesen ki tudnám ölni magamból..
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!