Szerintetek van különbség a félénkség és az önbizalomhiány között?

Van itt olyan, aki félénknek, csendesnek mondaná magát, de azért nincsen gondja az önbizalmával, tehát nem aggódik folyton azon, hogy ki mit gondol róla, akár a közelebbi ismerősei is?

Nekem önbizalomhiányos problémáim vannak, emiatt félénk is voltam egy jó ideig, de szerintem a két dolog alapvetően más. Van aki félénk egész életében, de azért jól megvan, vannak barátai. Nálam viszont az önbizalomhiány nagyon betesz, és ismerkedni se tudok miatta már egy jó ideje. Ez nem félénkség szerintem, hanem más dolog, mert itt folyton azon aggódik az ember, hogy mit gondolnak róla, hogy esetleg nem szereti a másik, meg hasonlók. Ráadásul ez annyira kiül az arcra, hogy sokan tényleg nem szeretik emiatt. Legfeljebb olyan ember tud ezzel együtt szeretni, aki maga is ismeri valamennyire az érzést. Ezért aztán a párkapcsolat már eleve nagyon nehezen kialakítható így.

És még egy dologra lennék kíváncsi. A félénkségnek és a depressziónak mennyire van köze egymáshoz? Szerintem lehetnek olyan emberek, akik egész életükben félénkek, van valamennyi mélyebb barátságuk, de alapvetően nem túl társasági emberek. Viszont jól megvannak így, és nem érzik magukat ettől depressziósnak. Nálam viszont nem erről van szó, az önbizalomhiány sokkal rosszabb, és sokszor depressziós is vagyok. Meg az is furcsa, hogy néha kicsit nyíltabb vagyok, nem mindig egyforma az egész. A depresszió sincs meg mindig.

Én úgy látom, hogy a félénkség személyiségvonás, amivel teljes életet lehet élni, míg az önbizalomhiány/depresszió betegség. De lehet, hogy tévedek?

Ha valaki jár hasonló cipőben, vagy tud mondani valamit a kérdéseimre, vagy csak kedve van bármit hozzászólni, akár a saját problémáit is, írjon nyugodtan. Legalább beszélünk a problémáinkról, ártani nem árthat.

27F