Sok magyar fiatal miért nem büszke, hogy magyar?

Akik büszkék a nemzetükre, azok szeretik is az országukat.

Mi az, amit ad Magyarország az embereknek?

Hasonlítsd össze olyan országgal, akiknek a lakói valóban "büszkék"

Svájc, USA, Anglia, stb.

Kb sehol se vagyunk, itt mindenki lehúz mindenkit, mehetne jól is, de vannak egyedek, akiknek semmi sem elég.

Nem, nem az egyik legősibb nemzet a miénk, sőt. Középmezőny.

Nem az egyik legjobb hely a Földön, sőt, de ez szubjektív.

Arra büszkének lenni, hogy tök véletlenül hová születsz, az ostobák játéka. Büszkének lenni olyasmire lehet, ami teljesítmény, ami nem csak véletlenül úgy van.

Borzalmas maga a kérdés is, és a rá érkezett válaszok ugyan ilyen borzalmasak.

Mintha ugyan azt a sötétséget olvasnám, csak ellenkező előjellel.

Az egyik tábor mélységes fundamentalizmussal veszi körbe magát, és egy olyan páncélt épít maga köré, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi a nemzeti gőgjén alapuló világnézetét. Ezen a páncélon belül a világra úgy tekinthetünk, hogy a piramis csúcsán, -akár kulturális akár bármilyen egyéb piramisról legyen szó-, állnak a magyarok, pusztán abból a tényből fakadóan, hogy ők magyarok. És alattunk mindenki más, pusztán abból a tényből fakadóan hogy az adott illető, vagy épp egész emberi közösség, nem magyar.

És ennyi. Megalkották a saját egydimenziós, vertikális skálájukat, amiben minden csak alatta-felette kapcsolatrendszerben vizsgálható.

És van a másik tábor, amiben pedig ugyan ez a mélységes fundamentalizmus tombol, csak éppen az egész elé ellenkező előjel kerül.

Tehát: a magyarok vannak legalul, a magyarok a világ legalantasabb népe, szégyen maga a tudat hogy ha valaki magyar.

Ez ugyan ez, és ugyan úgy körbe van véve egy páncéllal, ami ezeknek az axiómáknak a megkérdőjelezési kísérleteit lepattintja magáról.

Ez a mellékes észrevételem a kérdés és válaszok kapcsán, csak leírtam, mert megvilágító erejűnek tartom.

Mondhatni, egy új dimenziót hoz be az addig fel-le irányú egydimenziós rendszerben.

A kérdésre válaszolva:

Én 20 éves vagyok, tehát a fiatal kategóriába tartozom.

több mint két éve dolgozni és ezzel párhuzamosan tanulni kényszerülök, tehát munka és oktatás világáról ezzel megvan a saját életem tapasztalata, és ebből alkotott véleménye. Családi helyzetemből adódóan (konkrétan nincs) jól ismerem a hazai gyermekvédelmet, és a hazai mentális egészséggel kapcsolatos intézményeket, és azok minden hiányosságát, és úgy általában a szociális háló szegényes helyzetét.

Nyilván nem én vagyok Magyarországon a legviláglátottabb, és legtöbb tapasztalattal rendelkező, de szerintem nem is az a tipikus buborékban nevelkedett 20 éves, aki az életét a szobájában élve töltötte.

Itt a válaszokban sokan ilyenekkel hozakodtak elő hogy "magas korrupció", meg "nincs olyan infrastruktúra mint nyugaton".

Ennek csúcsa az a válaszoló aki ezzel a végtelenül gyerekes hülyeséggel jött, hogy "Nincs Disneyland".

Ezek valóban hiányok, de nem hiszem hogy bárki is, aki nyíltan ellenérzéseket táplál a magyar nemzettudat, és a magyarországi élet ellen, ilyen okok miatt tenné ezt.

Ezek valóban egy keserű szájízt hagynak az emberben, de a személyéig lehatoló gyűlöletet, megvetést, szégyent nem fognak generálni.

Ilyen alapon a világon senki sehol nem élvezhetné hogy egy nemzet tagja, mert mindenhol van korrupció, csak más mértékben.

Az egyik válaszadó is nagyon helyesen kérdezett vissza a kérdésre: Miért kellene ettől valakinek büszkének lennie magára?

Büszke akkor szokott lenni az ember, ha valami olyan eredményt ér el, amihez komoly belső erőket kellett megmozgatnia.

Ilyen például hogy felmászik egy 1500 méteres hegyre, vagy egy 3000 méteres hegyre (mindenki saját képességeihez mérten büszke ezekre). Itt a kitartásra, az elszántságra büszke az ember.

Büszke lehet magára ha lediplomázik. Itt a motiváltságra, céltudatosságra büszke az ember.

Büszke ha hosszú spórolás után tud venni saját ingatlant.

Érted, mindenféleképpen arra lesz büszke az egyén, amit maga ért el. Én pl büszke vagyok magamra, mert nem kallódtam el, nem züllöttem el, pedig kivágtak otthonról, és a suliból is. Ennek ellenére én elhatároztam hogy új iskolát keresek, és munkával megkeresek magamnak annyi pénzt hogy legyen hol laknom.

Ez egy siker, az én sikerem ami az én döntseimből adódik.

Az hogy magyar vagyok...

Az nem teljesítmény. Legalábbis Magyarországon biztos nem, mert az állampolgárságomból, az anyanyelvemből, a növekedésem során engem érő ingerekből és az életvitelszerű itt tartózkodásomból már a formai követelmények nagy része adott.

Ha egy alapvetően ukrán családba születtem volna, és személyes elkötelezettségemből adódóan tanultam volna magyarul, költöztem volna Magyarországra, vettem volna fel az állampolgárságot, akkor büszke lehetnék rá. Mert van mögötte munka. De így hogy ezt dobta a gép...

Ennek nincs siker minősége.

Körülbelül olyan mintha a bőrszínemre lennék büszke.

Volt ilyen ismerősöm, bár ne lett volna...

Azért az beszédes egy emberről, ha a "Mit tudok felmutatni az életemben?" kérdésre egyedül annyit tud magának válaszolni hogy "Fehérebb vagyok mint a falu végi cigányok".

De nézzük hogy miért is nem büszkék a fiatalok a magyar származásukra.

Milyennek is éljük meg a magyar emberekkel való kapcsolatunkat? Ez a kérdés egyszerűben feltehető úgy, hogy milyennek éljük meg az emberekkel való kapcsolatunkat? Mert egyértelmű hogy Magyarországon a magyarországi emberekkel vagyunk kapcsolatban.

Leginkább feszültek vagyunk egész nap, elegünk van hogy a zsúfolt trolin, metrón, villamoson, vonaton mindig van egy alkesz vadparaszt aki hangoskodik, mindig van egy buta tinálányokból vagy agyatlan tini srácokból álló csürhe ami hangoskodik és még vissza is pofázik ha jelzed nekik. Minden egyes nagyobb forgalmú közterületen ha csak 2 percre megáll az ember már jön legalább egy kéregető legombolni rólam/rólad/rólunk valamennyit, amiért mi dolgozunk.

Unjuk hogy minden egyes elintézendő papírügynél a kormányablaknál, vagy a nemzeti kincsárnál valami savanyú bunkó recepcióst vagy portást kell megkérdezni hogy hová mehetek, ha ... ügyet akarom elintézni. De ugyan ez van orvosnál, és minden egyébnél is. És végül az orvos vagy a kormányablakos ügyintéző is lehet egy emberi hulladék, aki kb rajtam/rajtad/rajtunk vezeti le a napi feszültségét.

Unjuk hogy minden főbérlőnél könyörögni kell a lakcím bejelentéséért, unjuk hogy nem lehet normális lakótársat találni, mert az emberek többsége együttélésre képtelen.

Unjuk hogy a munkaközvetítők minden ótvar munkát ránk akarnak sózni, és az apró betűs részeket mindig kihagyják. Unjuk hogy az iskolák tulajdonképpen gyerekmegőrzők, amikben csak degeneráltá válik az ember, és az egész oktatási rendszer csak egy sorkatonaság, ahol a felettünk hozott döntések megkérdőjelezhetetlenek és természetesen teljesen helyesek.

De tulajdonképpen mindenhol ezt éli meg egy magyar. A munkahelyen, a hivatalokban.

Az már csak az egészen egy cseresznye, amikor még a hírekből is ez hallatszik vissza, akkor éri el tetőpontját az egész történet.

Ezért nem büszke a fiatalság arra hogy magyar. Mert egyszerűen semmilyen élvezetes kapcsolódási pontja nincsen azzal a fogalommal hogy "magyar nép", "magyar élet", "Magyarország".

Csak a folyamatos kúszás-mászás, lepattintás, lekezelés, lenézés, kihasználás ugrik be mindenkinek erről, mint egy Pavlovi reflex.

De nem csak a fiatalok szégyenlik. Rengeteg felnőtt is.

Ugyanis az emberek egy része a fogalmakat, mint például magyarság, nem egy idealizált mesés formában tartja számon.

Nem az ugrik be arról a fogalomról hogy "magyar", hogy Hunyadi, meg Szent István, meg Széchenyi.

Sokkal inkább az hogy "a nyűgös munkahely", vagy "a fárasztó ügyintézés".

Ezért van ez az egész nemzettestet átitató keserűség. Mert mi nem azt tapasztaljuk hogy mennyire jó dolgok történnek velünk, hanem maximum annyit hogy valami a megszokottnál kevésbé rossz. Minőségileg hatalmas a különbség a két érzés között.

És utolsó gondolatként, szerintem a történelemre nem lehet szemellenző nélkül büszkének lenni. A történelmi büszkeség olyan mintha szemellenzőt vennél fel, és nem látnád hogy mi is az a magyarság, az a társadalom ami jelenleg körülötted van. Helyette az ember egyenlőség jelet tesz a végletekig ideálizált történelmi önképe, és a valós társadalom közé.

Azt mondja hogy "Igen, ez Magyarország. Az a Magyarország ami megszorongatta Európát, uralta Közép Európát, és hősiesen küzdött fennmaradásáért".

Ez az a mítosz, ami élteti a nemzeti büszkeséget. Az hogy önmagamat a nagyapámmal, a dédapámmal, vagy épp valami random lengyel vegyes házi királyunkkal teszem azonossá.

Nem. Az a történelem része. Arra én nem lehetek úgy büszke, mint önmagamra. Azt maximum példaként tarthatom számon, és célul tűzhetem ki magam számára hogy felemelkedjek hozzájuk, ezzel méltó folytonosságot adjak a történelmünknek.

De azt mondani hogy én alanyi jogon megkaphatom azt az engedményt, hogy teljesítmény nélkül, pusztán a származásomból adódóan büszke legyek magamra, azt nem lehet.

Legalábbis borzasztóan összeegyeztethetetlen azzal a vélekedéssel, hogy nagynak nevezünk olyanokat, akik valóban is tettek valamit.

Induljunk ki abból, hogy magyar magyarnak farkasa a legtöbb munkahelyen. ott aztán megy a pankráció, a másik kidodzsemezése akár okkos, akár nem.

Emiatt én nem vagyok büszke.

Azzal "nagyon sokra" megyünk, hogy "az egyik legősibb nemzet a mienk", ha a régi, 1000 éves beidegződésen nem vagyunk hajlandóak változtatni pozitív irányba, amire még rárakódik az újkori nyavaják is.