Most ilyenkor tudok kezdeni valamit a lakótársammal?

1 hete lakunk együtt, de egyszerűen nem viselem el. Mondjuk én eleve nem szerettem volna őt választani, de idő és jelentkező híján nem volt más választásom. Én diákot akartam, ő meg dolgozó, így az alvási rendünk is teljesen más. És még csak nem is volt szimpatikus. Na mindegy.

Az összes eddigi lakótársamhoz képest annyit mászkál a lakásban, mint zsidóban a fájás. Óránként legalább egyszer vagy iszik, vagy eszik,vagy mosogat, főz a konyhában. Az a nem bír megülni típus.

És amin a legjobban ki vagyok akadva, az az, hogy nincs igénye alvásidőn kívül magára csukni az ajtót. Engem ez nagyon zavar, mert mindig látja, hallja, ha kimegyek csinálni valamit akár a WC-be akár a konyhába, és én is mindig látom olyankor, hogy ő mit csinál. A folyamatos kontaktusról nem is beszélve. Valahányszor kimegyek, ő beszélgetni akar, ez meg kimondhatatlanul fárasztó.

Mondtam neki, hogy engem feszélyez a folyton nyitott ajtaja. Előadta egy fél órán át, hogy ez azt jelenti, hogy nyitott a beszélgetésre, és szereti, ha mozgolódom, mert legalább élet van, és különben is, ha becsukja az ajtót, akkor is ugyanúgy hall mindent, és muszáj, hogy járjon a levegő...

Engem nem érdekel a magyarázkodása, nem jutott el a tudatáig, hogy szeretném, ha néha elvonulna magába. Mert diákként nekem egyszerűen muszáj, és szerintem nem vagyunk összeférhetőek, ha neki a "nyitottság" az igénye, én meg azt gondolom, hogy nem vagyunk szobatársak, nem akarok mindig egy légtérbe kerülni vele, ha kimegyek WC-re, és hogy fingani se merjek a saját szobámban. Ez nem kollégium.

Amúgy hívő, elhiszem, hogy neki ez a kollektív, társas életvitel megfelel, de én nem véletlenül nem erre vágytam. Ez így szerintem nem fog működni.