Miért kell rendet tennem előbb ahhoz, hogy legyen barátnőm? Miért nem most van barátnőm, akivel együtt oldjuk meg a problémákat?

A problémáidat saját magadnak kell megoldanod. Nem terhelheted a másikra. Jó, ha van valaki, akivel megbeszélheted a gondjaid és melletted áll, de attól még a te problémád a te felelősséged. Nem várhatod, hogy a másik átvállalja helyetted a problémáid felének a megoldását. Te se tudod megoldani a másik problémáinak felét. A benned lévő érzések a tieid, azokat más nem érzi és csak te tudsz dolgozni velük. Nem azt mondom, hogy nem fog támogatni a másik. De ne várj többet annál, mint hogy meghallgatja a panaszaid, megbeszéli veled, biztosít arról, hogy melletted áll, átölel, megnyugtat. Ennyit tud nyújtani a másik. És ugyanezeket várja el tőled is.

Abban se reménykedj, hogy ha gond van veled, könnyen lesz párod. Ha bizonytalan vagy vagy problémáid vannak, azt érezni fogják rajtad. Mindenki olyan párt keres, aki mellett boldog lehet és ha azt látják rajtad, hogy lelki problémáid vannak, nem téged fognak választani. Esetleg olyannal tudsz összejönni, aki ő maga sincs rendben és ezért nem talál párt, ennek viszont nem lesz jó vége.

A munkavállalós példád nem jó. A te helyzeted inkább olyan, mintha elmennél interjúra és elmondanád, hogy nincs megfelelő tudásod az álláshoz, tanítsanak be, de amíg betanulsz és nem tudsz akkora profitot termelni, mint a többi munkavállaló, addig is teljes fizetést kérsz. Ezt nyilván el fogják utasítani.

Hidd el, ezeket mind tapasztalatból írom. Én párkapcsolatokban tanultam meg azt, hogy nem lehet ráakaszkodni a másikra, mint egy hároméves gyerek az anyjára és elvárni, hogy a másik oldja meg a problémáit. Sokáig ezt csináltam és csalódott voltam, hogy nem sikerült megoldani őket. Önsajnálatba menekültem vagy rosszabb esetben érzelmileg zsaroltam a párom. Közben ő meg egyre csak ment tönkre érzelmileg, míg végül gyakorlatilag összeroppant, mert nem csak a saját gondjait, hanem az enyéimet is a vállán kellett cipelnie. Hosszú önismereti folyamat volt, míg rájöttem, hogyan dolgozzak önállóan a problémáimon. Gyakran még mindig nem megy és visszaesek a hároméves szintjére, de azért fejlődök.

Mert a több ezer felhasználó közül csak egy 83%-os válaszoló lehet...

És ha ő az, akkor mi van? Mert szoktál vele beszélgetni (vagyis sajnáltatod neki magad), attól még nem lehet a tiéddel ellentétes véleménye?

Én egyébként teljesen megértem a kérdést...

Gyerekként nem igazán volt önbizalmam, céljaim stb és így nem jöttek össze a párkapcsolatok sem. (Pedig fizikailag nem vagyok csúnya.)

Később elkezdtem füvezni, inni, és később keményen drogfüggő is lettem.

Eleinte azt éreztem hogy végre egyedül is boldog tudok lenni a különböző szerektől, de jópár év alatt rémálommá változott az egész.

Jöttek a túladagolások, újraélesztgetések, és aztán többször ki is dobtak itthonról, akkor meg a hajléktalanság is.

Olyan 30 éves koromtól már le akartam állni az anyagozással, de pár év alatt rá kellett jönnöm hogy egyedül valószínűleg nem fog menni.

Be kéne mennem rehabra, mert így ilyen max 5 évem van vissza.

Most 35 vagyok, de minek mennék be??

Mert ha sikerülne is végigcsinálnom, kijönnék és megint egyedül lennék.

Ha lenne egy lány az életemben, aki itt lenne nekem mikor kijövök az elvonóról akkor bemennék.

De így nem fogok, mert utána ki tudja lenne-e csajom valaha... Hiszen ez volt a kezdő probléma is, hogy évekig nem jöttek össze a párkapcsolatok. Ez miatt nem érdekel az egész élet - mert nincs kiért élni..

Önmagamért nem érzem az elhatározást, erőt, és inkább nem teszek semmit. De a sok év alatt rájöttem nem is fog történni semmi. Így hát mivel nem hiszek magamban, és ebben az életben, inkább csak csendben várom tovább hogy vége legyen...

Az a különbség hogy én már mindenről lemondtam. Arról is hogy valaki megment. Ehhez azonban sok év kellett, hogy ide eljussak..

(Csak gondoltam leírom a történetem.)