Ez most mi? Bolondulok megfele? Vagy a küszöbén járok?

Nehezen barátkozom, sose voltak barátaim. 7-8 éves koromtól a "fejemben élek". Sőt! Többet is vagyok ott, mint a valódi életben, és a legszörnyűbb az, hogy nekem ez tetszik és nem tudom kontrollálni. Egész nap a szobámban vagyok, fülhallgatón keresztül zenét hallgatok, járkálok fel-alá a szobámban, és az általam kitalált világokban vagyok, és olyan szinten belemélyedek, hogy tátogni is szoktam hozzá, amikor abban a világban megszólalok. Van, amikor olyat képzelek el, ami szörnyű abban a világban, és sírok is rajta. (Nem tudom ez így érthető-e, írjátok le, hogy érthető vagy sem)

Gondoltam elmegyek futni, jól kifárasztom magam, és utána már megszűnik a fel-alá járkálás, mivel egy 45 perces sorozatot nem tudok végigülni, mindig megállítom, meg sokszor ott is elkalandozik a figyelmem, bemegyek ezekbe a világokba. Amikor emberekkel beszélgetek, akkor nyilván nem gondolok ezekre a világokra, teljesen tudok koncentrálni rájuk. Azt vettem észre, hogy a kitalált világ(ok)ban jobban érzem magam, mert amit nem szeretek a valóságban, azt a kitalált világokban meg tudom valósítani. Általában ezek a kitalált világok sorozatokra épülnek, amit éppen nézek, azokat a karaktereket beteszem, és mintha én is ott lennék velük. 24 órából 9-et alszok, marad 15 óra. Abból a 15 órából durván 10-et vagyok abba a világba, de ez csak most van nyáron, mert az emberi kapcsolataim egyenlőek 0-val, a családomon kívül nem beszélek mással. Nyilván amikor suliban vagyok, akkor ez csak 4-5 óra elmélkedés.

A saját korosztályommal nem találom a közös nevezőt, idősebbekkel meg nem akarok barátkozni, és úgy érzem, nekem nem is kellenek barátok. Nekem egy szoba kellene, egy telefon és egy fülhallgató, és teljes lenne az életem. Legalábbis én így érzem.

Ez minek a jele? Megőrültem? Vagy annak a határán állok, hogy megőrüljek?