Milyen tulajdonságok eredményezhetik azt, ha valaki huszonéves korára akarata ellenére teljesen egyedül marad, hiába próbál, nem tud kapcsolatokat kialakítani?

Például, ha eleve egy átlagtól eltérő személyiségtípussal születik az illető. Vagy egy súlyos gyerekkori trauma.

Én az első miatt tapasztalom ezt.

Jó tanácsként mondom, bár tudom, nem kérdezted: erről inkább ne kérdezz meg pszichológust vagy pszichiátert, mert még rossz vége lehet!

Hogy miért? Mert szerintük nem "tulajdonságok", hanem sokkal inkább sérülések vezetnek alkalmazkodási zavarokhoz, amik meg lassacskán klinikai kórképekhez.

Azt meg a sok nagyokos diplomás elfelejti ehhez hozzávenni, hogy sajnálatos módon az egész emberi kapcsolatrendszer a digitalizáció hatására teljesen átalakult az utóbbi években.

Az, hogy egyedül vagy, azt érzed amit érzel nem csak a te hibád. Kiüresedett emberi kapcsolatok, semmit érő szavak, eldobható személyek jellemzik a mánkat.

Az átlag emberek nem tőled tartják a távolságot (ezt csak a kialakult szorongásod hiteti el veled), hanem MINDENKITŐL. Mert félnek, mert elegük van, mert totál elteltek a problémáikkal, mert egyedül akarnak lenni, de mégis másokkal együtt boldogságban. Ezt az egész zűrzavart a sokak által imádott "gyors fejlődés" okozza.

Mindenki felelős a saját sorsáért! Ha valaki huszonévesen lúzernek tartja magát és inkább egyedül maradna, akkor merítsen erőt ebből:

[link]

Ha az olyan nehéz sorsú emberek, mint Stephen Hawking, vagy a fenti linken szereplő Nick Vujicic képes volt teljes értékű életet élni, akkor neked is sikerülni fog! Találd meg a magasabb szintű miértedet és a megfelelő emberek meg fognak találni téged - feltéve, hogy nem zárkózol el tőlük!