Van esélyem még célokat elérni az életben ha eddig nem sok minden sikerült?

Sziasztok, előre szólok hosszú lesz!

Nos egész életemben nagyon visszahúzódó és félős személyiség voltam. Óvodában, általánosban végig értek a piszkálások, bántalmazások. Szerencsére semmi fizikai. De a szavak akkor is megbántottak. Mikor végeztem az általánossal akkor lezdődtek az igazi bajok. Sajnos döntésképtelen voltam hogy mi akarok lenni ezért az volt amit találtak a családom Első szakközépiskolámban sikeresen kiutáltatott egy kétszín lány. Kezdetben minden oké volt, rendesen haverkodtunk, aztán egyik nap hirtelen nem válaszolt az üzeneteimre, nem keresett szünetekben. Emiatt aggódni kezdtem. Egyik tesi órán véletlen meghallotam ahogy kidumál a csajoknak, hogy én milyen kis idegesítő pióca vagyok ( ez fájt a legjobban), folyamatosan követ stb. Pedig csak barátkozni akartam vele erre egyik napról a másikra átváltozott. Kis idő múlva klikkesedett a csoport. Alig voltunk 5-en akik a csendesebb diákok voltak a többi 20 pedig a hangos és kibeszélős brigád. Én egyből levettem, hogy én lettem neki a "préda". Sok tanórán már hangosan mondja "ÉN NEM ÜLÖK MELLÉ" és hasonlók. Erre köpni, nyelni nem tudtam. Mikor tesin megizzadtam akkor azt egész osztály szó szerint menekült előlem és a szünetben ott kibeszélték hangosan, hogy "muszály lesz ablakot nyitni, én nem ülök mellé az tuti". Én meg persze csak mint egy fa ott áltam könnyess szemmel. Hirtelen menekülni akartam, menekülni a szégyenérzet elől. Kitaláltam, hogy szólok a portásnak, hogy engedjen már ki mert kinthagytam egy füzetem azt leléptem onnan és felszáltam pár tömegközlekedésre, hogy húzzam az időr míg haza nem megyek. Sajnos ezt napokig tettem, mert nem volt lelkierőm újra látni az önelégült képét annak a csajnak. Néha sikerült bemennem, majd a nap végén mikor metrónál vártunk 2 lány magáho hívott és a csaj a metróállomás túloldaláról hangosan és az egész metró hallatára beüvölti nekem, hogy '"NA MI VAN, MOST MÁR ŐKET IS KÖVETED TE LÚZER?" Ekkor próbáltam kimentegetőzni magam a csajoktól, de ők nem ilyen rosszindulatúak. Sokszor eléggé kiszártadt a szám és megnyaltam kicsit erre az egyik nagyszájú csaj elkezdi, hogy "e nem normális, csókokat dob a levegőbe" pedig csak benedvesítettem a számat, mert eléggé repedezett...Sokáig sajnos nem bírtam ezt az osztályt és váltottam. Másik szakközépben nem volt különösebb ilyen jellegű probléma,csak nagyon bennem maradt ez a szégyenérzet és bármikor mint egyszer 2 lány tesin nevetett akkor egyből azt hittem rajtam, mert viccesen csinálom a gyakorlatokat. Sokszor itt emiatt kamuztam, hogy nem hoztam tesi ruhát, de rájöttek és tényleg ők segítőkészek voltak de nem ment. Itt is elkedztem lógni. Harmadik iskolámban sikerült kijárnom 3 évet teljesen egyetlen egy lógás nélkül és jó jegyekkel. Bár itt is voltak nehézségeim, meg félelmeim de kibírtam, mert kevesen maradtunk és eléggé összeszoktunk még így csendes létemre is. Nem ba*tattak engem, nem beszéltek ki. Elvoltunk. Itt még barátra is tettem szert, akivel mindenhova elmentünk. Utána vége volt és kipróbáltam magam árufeltölőtnek, mert közel volt de itt is ilyeneket csináltam. MEgakartam lógni, féltem az emberektől, első vásárlótól megijedtem és inkább lepasszoltam. Itt is max 3 hónapot bírtam. Utána letettem az érettségit 2 évig itt minden oké volt. Itt is voltak szemetek,de itt tettem szert igaz barátra, aki ma is velem van! Sajnos matek miatt nem sikerült egészen, pedig 2x is neki mentem. Utána 1 éve keresek munkát, mert mindig megijedek és lemondom, vagy el se megyek, pedig kellene a pénz. De egy tompa érzést érzek mikor indulnom kellene, és olyankor máshova tartok és nem a célhoz. Most is lenne egy klassz munka de félek, szerdán mennék de nagyon félek az ismeretlentől. Tömegközlekedésen is folyton parázok, nehogy büdös legyek és emiatt szégyenkezni kelljek. Lassan 24 leszek. Nem sokat értem el eddig. Szerintetek van valami mentális bajom ami miatt nem merek nagyon semmit tenni emberek között? Az események sorozata is rájátszhat de félek ez belső lesz. Voltam sok pszichológusnál mielőtt ezel jöttök, nem váltak be. Ugyanúgy rettegek, izzadok, félek,elszégyenülök másik előtt. Van nekem ebből kijutási remény? Szerenték megváltozni de reménytelennek tartom ha 23 éves korig se sikerült. Családommal kifejezetten nincs semmi gond. Remek kapcsolatom van velük. De ilyen vagyok. Bocsánat a regényért, de kényszer érzetem. Na a másik a kényszer "rituálék amiket nem tudok abbahagyni. Folyton 2x kell jobbra és balra fordulnom hátra, esténként az összes falat meg kell érintenem, random tárgyakat is meg kell fognom, ha be verem azt egyik lábam akokr a másikat kell. Kézzel is ugyanez. Lassan már idegesít de nem tudom abbahagyni, mert mintha egy hang mondaná "ha nem teszed meg akkor ez meg ez meghal, szellemeket fogsz látni, elfog ütni egy autó"...Nagyon reménytelen lennék? Vagy van kiút? Trollok kérlek titeket, ne itt vicceskedjetek, mert az hiányozna még a legjobban...23l Köszönöm ha valaki teljesen elolvasta és tudna nekem tanácsokat adni! <3<3