Miből gondolják a "magányosok" hogy eltudnák viselni egy ember társaságát hosszútávon?

A magányos nem egyenlő az antiszociálissal. Ha valaki megtalálja az igazi társát, képes lesz kezelni bizonyos kompromisszumokat. Gondolj arra, hogy a szüleidnek is sikerült. Aki meg a magányt, és az egyedüllétet élvezi, az nem is vágyik társra. Akit meg csak a hormonok hajtanak, azoknak bőven jók az egy éjszakás kapcsolatok is.

Abból,hogy bár magányos farkasnak születünk néhányan még nekünk is jól tud esni egy társ akihez vissza lehet húzódni,és aki előtt önmagunk lehetünk. Alapvetően az emberek társas lények,még azok is akik visszahúzódóbbak az átlagnál. Tudom,hiszen én is ilyen emberke vagyok már több mint 20 éve.

3-as, de csak egyetlen emberke vagy, a saját érzéseid ismered.

Ezen már én is gondolkoztam párszor. Extrém módon igénylem az egyedüllétet, 6 éve szingli vagyok. Ráadásul autista, így minden rigolyám pont ellentétes a neurotipikusok rigolyáival.

Egy pár az életünkben szerintem nem feltétlenül fogja elmúlasztani a magány érzését. Én pl. szeretek egyedül lenni,a párom is ilyen. Összejöttünk, szeretjük egymást, valahogy mind a ketten máshogy gondolkozunk, mint az átlag és mégis, a hozzám hasonló furcsasággal rendelkező ember mellett is magányos vagyok időnként. Ha problémánk van, magunkba fordulunk, ha összetett érzéseink vannak, hosszabb idő azt kielemezni és addig az ember elvonul, nem beszél a másikkal. Nincs veszekedés, de ott egy hatalmas fal, amit nem érek, nem ért a másik, csak érzékeli, amíg nem tudunk beszélni, mivel csak a legnyilvánvalóbb gesztusokat tudjuk értelmezni, ez többek között az egyik defektünk. Ha azzal foglalkozunk, ami érdekel (mindkettőnknél más) az teljesen beszippant, akár napokra is, néha csak vasárnap beszélünk (és együtt lakunk). Azt a legbelső magányt, amit érzek, soha senki nem tudja megszüntetni, mert számomra komplikáltabb annál, hogy teljesen értelmezzem, kifejezzem.

Se kutyám, se macskám, bulldogtalan vagyok.

Nagy különbség van a magány meg az egyedüllét között. Utóbbit lehet élvezni, tudatosan törekedni rá. Előbbi meg az amikor az illető szenved tőle. Beszelgetne, ismerkedne, lenne közösségben is de nincs rá lehetősége. Mondjuk egy idősebb férfi. Meghalt a felesége, gyerek, rokonok nincsenek. A környezet is kicserelodott körülötte. Magányos lett.

Én pl bevallom, hogy jelenleg (hiába vágyok rá belül) nem tudnék boldog lenni egy párkapcsolattól. Nem érzem azt, hogy teljes az életem, se azt, hogy haladna egyáltalán valamerre. Stagnál. Ha valami pozitív változás ér majd és leküzdöm ezt az "egyedül vagyok az unalomban" érzést és azt érzem, hogy "hú, élni nem is olyan rossz, egészen élvezem", akkor majd azt mondom, talán jöhetne egy párkapcsolat. Ha most jönne, abból híg fos lenne és nagyon lehúznám az illető kedvét a béka feneke alá, hacsak nem ez a szociális golden retviewer típus, aki folyton pörög és mindenhová magával rángat, de szerintem egy idő után az ilyen embert is zavarná, hogy nekem nincs semmim a kapcsolatomon kívül, aminek ő a része lehet.