Szerintetek jó ötlet elmenni a teljes remete élet irányába már huszonévesen? Vagy később megbánnám?

Nagyon sok évig voltam pánikbeteg depresszióval, mióta 3 éve elkezdtem rá nyugtatót szedni, azóta nagyrészt elmult a pánik és maradt a depresszió, ami annyit tesz hogy nem érzek semmit, csak aludni és feküdni akarok egész nap

Mivel sosem voltak barátaim, kapcsolatom 29 éves koromig, így megszoktam hogy egyedül vagyok és zenét hallgatok, eszem, rajzolok, filmeket nézek, társaság helyett. Kb 12 éves korom óta csinálom ezt.

Az elmult 3 évben annyira tompa vagyok a nyugtatótól és annyira súlyos lett a depressziom, hogy a covid után nem vettek fel vissza dolgozni… illetve visszavettek, de azonnal elküldtek mert nem tudtam teljesíteni.

Az elmult 3 évben feleltem a pénzem nagyon alacsony színvonalon szülői segítséggel.

Úgy néz ki hogy talán a családnak összejön egy befektetés, amiből hirtelen lesz annyi pénzünk, amennyi eddig sosem volt. Ha ez így lesz, akkor nem kell többet dolgoznunk, nekem is lesz belőle annyim hogy a következő kb 10 évben csak kajára kelljen költenem és maradhassak itthon a szobámban mint az elmult 3 évben.

Persze ha nem akkor kb el kell mennem arufeltöltőnek, amit amúgy sem birnek egy hónapnál tovább. (Itt akár tanácsot is kérnék valamilyen végzettség nélküli női munkára)

Meg sosem voltam ennyire nyugodt mint most a nyigtatotol és meg sosem éreztem ilyet hogy nem érdekel semmi és egész nap rajzolhatok, netezhetek. Plusz így nem vagyok zaklatásnak kitéve, ha nem megyek sehova. (Régebben zaklattak sajnos…)

A családom legtöbb tagja szinten pszichés beteg, nagyon mérgezőek vagyunk egymásra nézve, nem szeretnek engem, ezért nem beszélünk itthon.

Nem önsajnáltatás, nem provokáció, minden igaz amit irtam, csak egyedül vagyok és most ez megfogalmazódott a fejemben és szeretnek tanácsot kérni külső szemlélőktől.