Baj, hogy már egyáltalán nem vágyok mások társaságára? Normális?

Régem egyszerūen állandóan mások társaságat kerestem, népszeru akartam lenni (amiért amúgy néha csináltam olyam dolgokat amit magamtól nem feltetlen tettem volna, pl megjatszottam, hogy tetszik egy fiú csak, hogy rólam pletykáljanak, és úgymond észrevegyenek, beszéljenek hozzám). Ezek mellett meg állandóan azon gondolkoztam, hogy vajon mit gondolnak rólam mások. Állandóan versenyeztem a többiekkel (leginkább abban, hogy kinek van több barátja), én akartam lenni az osztály középpontja, az aki mindenkivel jóban van. Ez persze nyilván nem volt normális mindegy.... A lényeg az, hogy 8.eleén (amúgy most vagyok 8.os) kb szeptembertõl anorexiás lettem, és hát elég hamar elment a kedvem, és energiám a versengéstõl, kb már annyira elszigetelottem az osztálytársaimtól, hogy a harsány, állandóan beszéló lányka, volt, hogy több napig egy szót sem szólt az osztálytársaihoz (természetesen õk se nagyon kerestek engem, ebbõl is látszik, hogy valójában nem is voltam fontos nekeik, valami féle pót emberke lehettem csak akirõl lehet beszélni ha nincs jobb ötlet...Mondjuk erre már régebben rájöttem, de nem áltam le, akkor is gyakran hülyet csináltam magamból csak, hogy nevessenek rajtam, mert piszkosul vágytam a figyelemre)... Na mindegy lényeg az hogy a régi én kb egy napot nem birt volna ki az osztálytársai figyelme nélkül, és anélkül, hogy ne szóljak senkihez.... Ugye most már lassan egy hónapja gyógyuló félben vagyok az anorexiából, nem mondom, hogy minden olyan most mint régen de azért nagyjábol kezdenek rendezõdni a dolgok. Viszont azt vettem észre mostanság, hogy hiába van már több energiám beszélgetni, mégis egyszerūen semmi kedvem hozzá, annyira élvezem saját magam társaságát. Persze nyilván azért nálam sem a világ vége egy kis dumcsi, inkább az van hogy szívesebben vagyok egyedul mint másokkal. Volt már olyan eset is, hogy konkrétan ráordítottam anyára amikor bejött a szobámba és kérdezett valamit, mert kimozdított az ugymond belsõ harmóniámból...Najo ilyen csak egyszer volt altalaban nem ilyen veszes a helyzet... Szoval nem tudom ez mitol lehet,azt meg pláne nem, hogy kívülrõ, hogy nézhetek ki, de a fura az, hogy igazabol nem is érdekel. Rengetegszer mosolygok magamban, vagy röhögök valami, hülye viccen és nem tudom ez normális-e mert ugye az ember társas légy, én meg egész nap tök jól elvagyok a saját vicceimen, vagy ép saját magamon röhögve, úgy, hogy a külvilág, vagy más emberek nem érdekelnek.