Mit tehetnék ellene?

14 éves lány vagyok, most szeptemberben kezdtem el a gimnáziumot. Izgulós típusként már első nap görcsben állt a gyomrom, s nem is sikerült jól, mert otthon már fejem adtam egy kiadós bőgésre. (Ekkor könyörögtem, hogy had mehessek másik iskolába, igen, már itt rossz előérzetem támadt.) Tudniillik, nem vagyok túl barátságos, inkább az az önizalomhiányos kis senki, aki csendben rajzolgatva megbújik a sarokban, és alig várja, hogy otthon önmaga lehessen. Nem szeretem minden adandó alkalommal megigazítgatni a hajam a tükörben, sőt, nagyon bele sem merek nézni, mert tudom, hogy nem tetszene, amit látok. Nincsen hatvanezer ruhám, és az éjjel-nappal megállás nélkül dolgozó nevelőapám keresete is alig üti meg a lécet. Segélyeken élünk, édesanyám pedig otthon van a kétéves húgommal, a másik szerencsére már óvodás, és nincs annyi baj vele. A problémám pedig az, hogy nem tudom, mihez kezdhetnék, mert biztos vagyok benne, hogy lenéznek az osztály- és iskolatársaim. Hallom, ahogy kibeszélnek a hátam mögött (vagy akár mellettem is), ahogy nevetnek, és egész nap szorongok emiatt. A szüleim, azt mondták, csak beképzelem, mert semmi magamba vetett hitem nincsen, de én tudom, hogy mindig én vagyok a nevetés és a kibeszélés tárgya. Miért csinálják ezt? Mi jó nekik ebben?

Mellesleg barátaim sincsenek annyira (azt hiszem, ez egész könnyen leszűrhető volt), bár néha beszélgetek egy-két osztálytársnővel. Akik meg szimpatikusak lennének, a másik csoportban vannak (az osztályunk két részre van osztva).

Szóval, mit kellene tennem? Összeszorított fogakkal tűrnöm, és elviselnem ezt az öt évet? Mert lassan úgy érzem, megőrülök, pedig alig telt el két hét.