Magányos emberek, megírnátok nekem a történeteteket?

#1: én szeretem azbolyen parasztokat :)(itt a paparasztot pozitívként, a szó eredeti értelmében használom)

Kedves kérdező!

Én csupán csak pályát tévrsztettem.

Humán beállítottsággal elmentem egy műszaki suliba, majd egy gazdasági suliba amit otthagytam és most szellemi (inkább műszaki irányú) munkát végzek.

És jelenleg ez a legkisebb problémám. :D

https://www.youtube.com/watch?v=xfOMRJv84I8

Mindenki megfogadta.

Leginkább a szociális fóbiám miatt jutottam magányos sorsra, de még a családi problémák, önbizalomhiány, alig beszélés, is az okai. Nincsenek barátaim, nem beszélek szinte senkivel. Teljesen bezárkóztam.

Nem törődtem bele a sorsomba, de egy ilyen unalmas, szófukar emberre nem kíváncsi senki.

26F

Én tizenévesen rájöttem hogy túl nagy az orrom és hogy csúnya vagyok. Magamba fordultam nem barátkoztam. Egy csomó dologból kimaradtam. A suli végeztével teljesen magányos maradtam.Csak 1-2 év után jöttem rá hogy ezzel mekkora hibát követtem el. Próbáltam barátokat szerezni a neten jól ment de utána megint felütött a fejemben a gondolat hogy én nem kellhetek senkinek.

Ha van kedved írhatsz privátba.

Furcsa módon az enyém nagyon hasonlít #3-aséra, de sok különbség is van. Általánosban mindig piszkáltak, mindig én voltam a gyenge akit mindenki eltudott nyomni. Bevallom kicsit visszahúzódóbb, lemaradottabb voltam mindig is. Féltem kint lenni szünetben, mert bántottak, féltem hazamenni, mert utaztak rám. Akkoriban még nem értettem, hogy mit jelent a rasszizmus, de a kisebbség akik valójában többség voltak gyűlöltek, rasszista jellegű dolgokat kiabáltak rám. Kicsit ironikus, de később én magam is utálni kezdtem őket és olyan lettem mint ők előítéletes. Általános 8.ban tudtam meg, hogy apám súlyos beteg és meg fog halni. Rossz tanuló voltam és még a saját szüleimtől se kaptam szeretet sőt.....

Ugyancsak 8.-ban műtöttek meg ami miatt utána féltem rendesen testmozgást végezni, pedig az volt amit igazából szerettem a legjobban. Alig vártam, hogy eltűnjek általánosból és gimiben majd minden más lesz. Eleinte elég jól alakultak a dolgok, a gimi első félévében sok tárgyból 4-es tanuló voltam, az osztály tagjának éreztem magam. Aztán utol ért a balszerencse, ismét elkezdtek kinézni, ismét én voltam a nevetség és utálat tárgya. Az eredményeim leromlottak, féltem kimenni a folyosóra, többször öngyilkos próbáltam lenni. Eltávolodtam mindazoktól akik közelebb álltak hozzám, féltem, hogy csak idő kérdése és ők is ellenem fordulnak. Elkezdtem gyűlölni mindenkit, saját magamat is és már nem láttam kiutat. Egyik nap az osztályban megakartak szégyeníteni, kukát rám dobni, befesteni, nem tették meg ugyan, de egyre inkább úgy éreztem, hogy megfogják. Valami ünnepségre kellett készülni és az emberek bohócot akartak belőlem csinálni, de mikor szinte mindenki ellenem fordult egy lány osztálytársam megvédett és segített nekem, megfogta a kezem. Furcsa módon belül szinte üres voltam és nem értettem, hogy mi történik, miért csinálja, csak a gyűlöletet láttam. De valahogy reményt adott, mert mikor legközelebb rám tört egy nagyon erős öngyilkos vágy, még most is emlékszem milyen hevesen vert a szívem azt hittem ott vége lesz, a kés a kezemben, erősen lendítettem a karom, hogy szíven szúrjam magam. De hirtelen valahogy reményt éreztem, hogy jobb lesz később ha harcolok jobbá tehetem az életem. Aztán lány aki segített elvesztette a szüleit én pedig bizalmatlan és érzéketlen voltam és nem tudtam neki semmit mondani, semmit tenni érte. Az öngyilkosság után a gyűlöletem is eltűnt és zavarodott voltam, nem tudtam mit kellene tennem, teljesen elzárkóztam minden elől. Gimi után okj-s képzésre mentem ahol ebből a fagyott állapotból elkezdtem feloldódni. Érdekes módon befogadtak és az első évem nagyon jól telt, talán túlságosan is jól, mert a folytatás megint ugyan úgy végződött, mint előtte. Apám állapota rosszabbodott, a szüleimmel eleve furcsa volt a kapcsolatunk, nem voltak barátaim, akiket pedig azt hittem azzá tehetek ellenem fordultak és szekálni kezdtek.

A másod év szenvedés lett, az öngyilkosságról ugyan lemondtam és a gyűlöletem is eltűnt a semmivé lett, de szenvedtem. És ismét egyedül voltam csak szabadulni akartam onnan is, aztán jött az egyetem. Első évben meghalt az apám, aztán lebetegedtem és lefogytam, ugyan az évek során lett 1-2 haverom, de néha eltávolodom tőlük. Ha az ember megégeti magát a tűzzel akkor utána nagyon óvatos lesz, kerülöm az embereket és képes vagyok levegőnek nézni őket. Érdekes módon könnyen eltudok beszélgetni mindenkivel és elég jó emberismerőnek tartom magam azóta, de nem tudok a közelembe engedni senkit. Furcsa amikor ismeretlen emberek elkezdenek beszélgetni velem, annyira idegennek tűnik az egész. Mostanában publikálni kezdtem dolgokat és ettől remélek változásokat, szerencsére már az emberek véleménye nem érdekel akár az egész világ is lehetne ellenem.

Egyenlőre úgy tűnik, hogy nekem csak a magány jut és egy senki maradok, de a történetemnek még nem fejeződött be, addig nincs vége amíg nincs vége(it's not over until it's over).