Miért van az ember agyába bekódolva, hogy ha nincs párja, akkor frusztrált legyen?

Na, ezen én is sokat gondolkoztam már. Leginkább azt nem tudom eldönteni, hogy ezt az igényt, melynek a kielégületlensége frusztrációt okoz, egy biológiai ösztön kelti bennünk, vagy pedig a társadalom neveli belénk életünk során.

Abban vagyok csak biztos, hogy még ha a génjeinkbe is van ez belekódolva valamennyire, a társadalom ezt biztos hogy felerősíti. Például ha mindenkinek 25 évesen lenne először párja, akkor nem hiszem, hogy ennyire frusztrált lennél, hogy neked 22 évesen még nincs.

Ebben biztos vagyok. A többit nem tudom.

Én 32 éves vagyok, 5 éve szingli, van egy egyre erősödő képzetem, hogy ez így is marad. Nem lenne ettől totál értelmetlen az életem, mert jól élek, kényelmesen, meleg családi környezetben a szüleimnél, csomó hobbim van, amik miatt ezer évig is szívesen élnék ezen a világon, csakhogy hódolhassak nekik, van elég lóvém, még a munkámat is imádom. Úgy saccolom az emberiség 99%-a nem él ilyen jól mint én. És mégis ott ez a frusztráció, csak mert az emberek többségének minden gondja-baja ellenére van magánélete velem ellentétben.

Néha arra gondolok babonásabb pillanataimban, hogy ha még ez is meglenne nekem, akkor már tényleg nagyon boldog lennék, és azt már nem érdemelném meg. Talán fura, de ez a gondolat némileg vigasztal.

Engem egyáltalán nem frusztrál, kicsit sem, hogy nem volt senkim eddigi életem során!

26F