Létezik olyan, hogy valaki örök magányra van kárhoztatva?

Közel vagyok a harminchoz, és hogy őszinte legyek baromira elegem van ebből az életből. Semmiféle öngyilkossági szándék nincs bennem, viszont egyszerűen már nem tudom tovább elviselni a magányt, ezt az életvitelt. Gyerekkoromban, tinédzserkoromban nem nagyon akarom keresni a hibát. Véleményem szerint baromi jó időszakok voltak ezek, egy percét sem bánom (na jó, többet kellett volna tanulni). De miután kikerültem az iskolapadból olyan mintha egyszerre omlott volna össze minden. 1-2 év leforgása alatt az összes barátom elkopott, újat pedig nem tudtam szerezni. Munkahelyeimet nem szerettem, pedig sok helyet bejártam, köztük külföldöt is. De a jelenlegi helyzetem: se barátok, se barátnő, se munkahely, se saját lakás/ház, és úgy különösebben komoly életcél sincs. Pénz szűkében nem igazán vagyok, tudtam félretenni az idők során. Bármit csinálok, filmezek, netezek, futok, edzek, tanfolyamra járok nem tudom 100%-os, de még 50%-os odafigyeléssel sem csinálni, mert annyira rátelepedtek a gondolataimra ez a kétségbeesett érzések, hogy csak köd van előttem, korlátoltság, és szomorúság. És mindezek már évek óta. Ami számomra legdühítőbb...vagyis inkább furcsa, hogy bárhol jártam, akárkit megismertem, lehettek problémáik, de folyton csak azt láttam, hogy még a legkiállhatatlanabb embernek is volt párkapcsolata (hogy mennyire boldog, kiegyensúlyozott azt nem tudhatom), emberek, talán barátok vették körül, és napi szinten letudta magát kötni velük. Nem olyanokon járt az agya, hogy jaj már megint mindenhova egyedül kell mennem, hogy jajj megint az üres házba fogok hazaérkezni, és senkihez sem tudok szólni kb. semmikor. Őrjítő. Volt olyan, hogy csak azért váltottam munkát, hogy hátha ott becsöppenek egy társaságba, vagy barátnőt találok. Ilyen elgondolással költöztem ki külföldre, de írhatom a legapróbb dolgokat, hogy ezért járok el futni, edzeni, nagyokat sétálni, ezért jártam el tanfolyamokra, utaztam el messzire. És nem, soha nem jött össze semmi. Interneten keresztül szerintem nem lehet ismerkedni. Több mint 10 éve fórumozgatok különböző témájú oldalakon, még egy olyan emberre sem tettem szert, akivel legalább online jól eltudtunk volna beszélgetni. Facebookra soha nem regisztráltam, kicsit hányingerem van a mindenki csak a szépet mutatja hozzáállásból. Társkeresőket meg csak elég végignézni. 20-as éveikben lévő nők, lehetőleg a környéken, vagy legalább a megyében szinte nincs is. Huszonéves anyák, vagy 40-50 éves elvált asszonyok, esetleg akad pár utcalány kinézetű egyed. Ha mégis akad valaki, hónapok/évek óta be sem lépett, sok kamuprofil.

Szóval így a kisregény után. Mit lehet ilyen esetbe tenni? Hol lehet ismerkedni? Barátokra már nem is vágyok, szerintem olyat a mai világban, főleg felnőtt emberként esélytelen találni. Nélkülük meg eljárni valahova, ismerkedni, jól éreznie magát nagyon nehéz. Főleg ennyi év magány után eléggé befordulóssá válik az ember, már-már mosolyogni is nehéz, nem hogy röhögni, önfeledten szórakozni. És igen ott a kérdés is. Létezik olyan, hogy valakinek ebben az életében meg kell tapasztalnia a magányt, vagy esetleg egy hosszú életciklust így eltöltenie. Másra már nem tudok gondolni, mint ilyen hókuszpókuszokra, mivel sokszor már a röhögés kap el, mennyire nem sikerülnek dolgok amiket eltervezek, és mennyire pocsék minden.