A magányba bele lehet őrülni? (Vagy a szimpla egyedüllétbe? ) Úgy értem, pszichiátriai értelemben.

Szerintem igen, de ezt az egyén nyilván nem így éli meg. Nagyon enyhe furcsaságokat én is tapasztaltam már, igazából nem tudok erre semmilyen tudományos dolgot, tehát ez csak az én véleményem és képzeletem. Ha abszolút magányos az ember, és mondjuk egy néhai minimális társalgást sem folytat le senkivel (boltban a Marika néni megkérdezi hol találja csirkeszárnyat és aztán nem akad le rólad és megbeszélitek az életét, aztán hazafele régi osztálytársba botlasz, akinek mesélned kell arról, hogy mi lett veled azóta..), ha tényleg nincs olyan külső inger, ami emberektől származik, ezáltal az adott személyből új és új gondolatok és érzéseket vált ki, akkor abba menekül, ami még van. Ha nem ismersz meg senkit, így nincs kit kedvelned, szeretned, utálnod, ha nem dühít fel senki, ha nem mondanak neked kedves dolgokat, ha nem támogatnak, ha egyáltalán nem érzel magad körül senkit, akkor csak te maradsz. És ekkor jön a kényszer arra, hogy bármi más lehetőség híján arra figyelj, hogy mi maradt. Csak az vesz körül, ami a saját fejedben van. Egy egyszerű példa bár, de te mondjuk utálod az egyik műsort a tévében, és senki nem fogja neked azt mondani, hogy "nekem nagyon tetszik" és te nem fogod tudni megpróbálni megérteni, hogy miért, ezért tényleg csak az marad, hogy te utálod. És szép lassan ezekkel a hangokkal a fejedben fogsz csevegni a dolgaidról. Ezt szerintem mindenki megteszi, de ebben az esetben ez más, intenzív. Iszonyatosan bele zuhan az ember a saját tudatába, megismeri, olyan, mintha éjjel nappal ugyanazzal játszanál, egy idő után már a játék összes pontját ismernéd és ezernyi taktikád lenne arra, hogy hogyan nyerd meg. Viszont ebből, ha az ember rosszul bánik vele sok rossz dolog következhet. Ha csak magaddal élsz, akkor egy idő után egyre nehezebb lesz másokkal, talán egy határ után rossz ötlet. A magad körüli világodban mindenre kerül egy "csomagolás" belőled, mindent a saját gondolkodásodra fordítasz majd, mintha megtalálnád a saját egyéni nyelved és azon kezdenél el beszélni. És szerintem ez rengeteg értelemben szülhet az ember fejében tévképzetet. Hiszen azt gondolsz, amit csak akarsz, egymagad vagy, és annyira könnyen mesél be magának az ember bármit. Egy magányos időszak alatt nagyon sok dolog kiszabadul az ember fejéből, és élje meg ezt az ember bárhogy, egy külső szemlélő azt fogja látni, hogy "az ember gyűjti papírokat az utcákról (mondjuk mert azt reméled, hogy valami érdekeset találsz), tele van a háza lámpákkal (mert úgy érzed, hogy a fény megvéd attól, hogy rossz dolgokra gondolj), nevetni kezd, ha buszt lát (mert a két reflektort a szemének látod és viccesnek tűnik, mintha arca lenne), nem csoda, hogy magányos". Tudom, hogy ez mindenkiben meg van, hogy ezek abszolút átlagos dolgok, de azt is tudjuk mind, hogy az emberek nem engedik ki. Nem nevetnek a busz látványától, és nem állnak meg az utcán felszedni valamit, nehogy rosszat gondoljanak róluk. Ha magányos vagy senki sem fogja befolyásolni semmilyen értelemben, hogy milyen legyél, és ha egyszer tényleg te Te vagy, az hidd el, hogy pillanatok alatt elnyel és örültté tesz. A tévképzetek a skizofrénia tünetei, szerintem ez a legesélyesebb, az agy kreatív, a tulajdonosa legtöbb esetben pedig tehetetlen.

A 'magány' és az 'egyedüllét' nem szinonímák.

Akinek olyan a habitusa, hogy igényli a másik embert, de nincs a közelébe senki, annak igen. De aki feltalálja magát egyedül is, az nem fog bekattanni.

Az első nagyon jól elmondta.

én két év alatt eddig még nem őrültem bele, alig beszéltem vkivel

#3 Én ugyan introvertált vagyok, de nem szeret senki, és ettől bizony be lehet csavarodni, legyen akármilyen ,,remete" is az ember.

Én bele fogok őrülni, már látom előre.

Én is ilyen úton haladok, már nagyon nem érzem, hogy lenne erőm elviselni a magányt.

Szerintem bele lehet őrülni, de pl. én öngyilkos leszek, ha egyszer végleg magamra maradok. Az évtizedeken át tartó magány rosszabb, mint a halál.