Van rajtam kívül olyan akinek még soha nem voltak barátai és már 30-hoz közelít?

Tényleg soha nem voltak barátaim. Kisgyerekként mindenkit tiltottak tőlem az apám miatt (gyűlölte mindenki, joggal!). Senki nem játszhatott velem, sehova nem hívtak el (más gyerekek mentek egymáshoz, szülinapokra, én sehova). Így ment ez az általános felső tagozatig, akkor Anyám otthagyta végre. Mivel voltam akkor 11 és soha egy barátom nem volt, így nem tudtam az új suliban sem beilleszkedni, hátul ültem egyedül, a szünetekben sem törődött velem senki, legtöbbször ki se mentem az udvarra, maradtam egyedül a teremben. Így telt az általános. Középiskola mégrosszabb volt, Anyám nem találta a helyét, így 4 iskolába jártam és egy ötödikben érettségiztem. Itt egyik-másik suliban már volt egy-két haver de barát egy sem. Szintén nem hívtak meg sehova, ha én szerveztem valamit hogy barátkozzak nem jött el senki. Rábeszéltem Anyámat hogy érettségi bulit tarthassak a házunkban, minden volt tök ingyen, de így se jött el csak 1 srác aki lelépett amikor látta hogy más nem jött.

Kb így léptem ki a munka világába. Kialakult egy szociális furcsa viselkedés nálam, nem tudom hogy kell viselkedni az emberekkel, milyen egy barátság. El se tudom képzelni hogy felhívjak egy “idegent” és azzal magánügyeket beszéljek meg, vagy hogy engem bárki személyes dolgok miatt felhívjon. Bármikor életemben csörgött a telefonom az kb munkaügy vagy család miatt volt. Munkahelyemen is elvagyok csak, engem sehova nem hívnak, nem nagyon társalognak velem. Ha én kezdeményezek leráznak, a hátam mögött furcsának mondanak, túl gépiesnek. Igazuk is van, nem tudom elengedni magam, mert nem tudom hogyan is kéne viselkedni egy barátságban. Olyan dolgokat próbálok amiket a filmekben látok de nem nagyon működnek.

Most hogy elhagyott a barátnőm mégnagyobb a magányom, ilyenkor látszik meg hogy üres a telefonkönyvem :( A barátnőmnek is az volt a baja hogy nekem nincsenek saját barátaim és rajta lógok mindig. Meg hogy másokhoz járnak a barátok, hozzánk meg soha senki nem jött.