Hogyan tartják meg az emberek a barátaikat?

Sziasztok/üdvözlet. :)

A sztorim a következő, hosszú, de mivel nem is csak egy szavas válaszokat merek remélni, így jobb is mivel csak az igazán segíteni óhajtók lesznek hajlandóak végig olvasni, vagy aki egy jót akar szórakozni az életemen, többféle ember létezik, de az élet ilyen, nincs ezzel baj. Az is lehet, hogy egyetlen válasz sem érkezik, de talán jó kiírni magamból most az egyszer. :)

Egészen kisgyerek korom óta mindig rengeteg barátom volt, de rendkívül hamar el is távolodtak, pedig sohasem adtam rá okot, bárkivel, és bármivel ami pozitív tudok azonosulni, de igazán sohasem éreztem, hogy bárhova is tartozhatnék, mert senki sem éreztette velem az életem során, mindig a legjobb témákat dobtam fel, bármilyen társaságban személyesen vagy online és mégis én voltam az akit a leghamarabb szinte kizártak a témákból, de mégis én szolgáltattam mindig az új témákat, én csak szórakozást akartam nyújtani bárkinek mivel az élet rövid és senki sem éli túl, ezért minden erőbedobással (erőltetés nélkül) csak jó hangulatot teremtettem mindenhol, és nem csak én látom így mert mindig mondták, irigyelték, hogy mindig boldog és vidám vagyok, pedig ennek a hátterében az áll, hogy gyötrelmekkel teli az életem, kiskoromban elveszítettem az édesapám, mindig is alvási problémákkal küzdöttem, depresszió, bipoláris zavar, ez nem a nemi identitással kapcsolatos, nem összetévesztendő :), hanem a szociális élettel, de nem ebben rejlik a kérdésre a válasz, hogy ezért lenne mivel sohasem mutattam ki bármelyik negatív tulajdonságomat. Gyakorlatilag nincs olyan dolog amit utálnék az életben, sohasem utáltam senkit, nem voltam rosszban senkivel, mert az élet rövid, amire 9 éves koromban kellett rájönnöm, nem idegeskedéssel és gyűlölködéssel akartam leélni.

Voltak barátaim az utolsó legjobb barátomat talán egy évvel ezelőtt kerestem meg utoljára, de letettem róla, mivel úgy gondolta ő, hogy megtalálta az élete szeremét, akit nem mellesleg én segítettem összehozni, mert én szállítottam kocsival, én adtam a mondandót, témákat mivel kicsivel nagyobb szókinccsel rendelkeztem tőle, mikor szüksége volt mindig ott voltam, és nem éreztettem vele, hogy ezzel szívességet teszek, zenéket hallgattunk minden úton táncikáltunk, vagyis főleg én, mert nem érdekel a kinti világ mikor olyanokkal vagyok akiket szeretek, sohasem lejáratósan teszem, hanem viccesen, de akár magam is eltáncikálok a kocsiban, a zenei ízlésem eltérő a hazaitól, mivel csak külföldi számokat hallgatok, indie rock, dream pop, alternatív, de lényegtelen, mivel hosszú utazásoknál úgyis mindig azt raktuk be amiket mindenki vagy az adott személy akart. A kapcsolata első talán 3-4 hónapja elég jól ment, ez éppen elég volt számára, hogy minden idejét a lánynak szentelje és gyakorlatilag teljesen elfeledkezzen a programjainkról, vagy egyáltalán arról, hogy írtam neki napokkal azelőtt. Nincs is baj, hiszem, hogy az az élet egyetlen értelme, hogy megtaláljuk a párunkat, nemtől függetlenül, örültem neki, de mára már a kapcsolatnak vége köztük, nem tudok részletekről, de sok bonyodalom volt, anyagi dolog, a kocsi hiánya, valószínűleg a lány többet akart a kapcsolattól, de mégis a "legjobb barátom" (ezután nyugodtan írhatom idézőjelben) mégsem fordult hozzám, persze én mindig több szemszögből nézem a dolgokat, az is lehet, hogy csak szégyenli magát, vagy az, hogy egyáltalán a legkevésbé sem érdeklem. Ez nem csak egy személyre igaz, mivel mindig is próbáltam szociális személyiség lenni, nem a túlzásba-menő nyomulós, hanem a "jó fej haver", programszervezés mindig rám maradt minden társaságban, mert csak azok a programok nem végződtek valami katasztrofális ballépéssel amiket én szerveztem, nem mindegyikben volt szerepe az alkoholfogyasztásnak, mert mint gamer, otthon ülős, mint populáris társaságokba könnyen beilleszkedtem, jelenleg is mert az életfelfogásommal nem tudom rosszul érezni magam, mert ha valaki félősen, visszahúzódóan éli le az életét az könnyen elpazarolt életté válhat, mégis úgy érzem, hogy elpazaroltam az életemet és itt vagyok lassan 23 évesen, Budapest közepén, az a mély űr érzése minden nap felemészt, amit az éhséghez hasonlítanék, csak ez az érzés nyomasztóbb, minden estém egyre sötétebb, pedig eljárok itthonról, be szoktam ugrani hasonló érdeklődési körűekkel körül véve a barcraftba, vagy más nem geek témájú szórakozóhelyre, sokszor csatlakozom társaságokhoz, fizetek is egykét kört, nem terheli meg a pénztárcámat mivel Magyarországon azon kevesek közé tartozom akik viszonylag jó megélhetéssel rendelkeznek. Persze aki eddig eljutott az olvasásban, biztos már többször azt a választ fontolgatta, hogy a megjelenéssel lehet bajom, de nem vagyok rossz kinézetű, meg az öltözékem is a közép és nem a felvágós márkákat célozza meg, sokszor színes, sokszor szürke, mondhatni olyan "casual", kivéve, hogy sohasem viselnék farmert" :)

Nincs testi hibám, persze nem nőttem túl magasra a 180-at éppen nem léptem túl de csak milliméterekkel vagyok lemaradva, akkor sem hinném, hogy ez játszana közre, csak esetlegesen szükségesnek találtam leírni.

Komolynak tűnhet a megfogalmazásom, de az életben nem ilyen vagyok, minden apró dolgon képes vagyok nevetni, mémeken, külföldi mémeken, értékelem a másikat, mindig ésszerű döntéseket hozok, és bár papírhoz nem köthető de jó emberismerettel és jó érzelmi intelligenciával rendelkezem, ezért olyan fájó, hogy nem tudok túllépni ezen a mindennapokban, és nem találok megoldást. Persze az élet olyan, hogy mindenki saját döntéshozatallal rendelkezik, így aki nem kedvel, nem szeretne a társaságomban lenni, és érezteti velem, vagy csak szimplán úgy viselkedik arról pár próbálkozás után leteszek, de szeretem megtudni, a dolgok miértjét, viszont a legtöbb ember nem képes mondandóba kifejteni az érzéseit, és "csak azért mert". Olvasok az emberi érzelmekből, és mindig úgy cselekszem ahogy az másnak de azért nekem is jó, és nem fárasztom bele magam az életbe, mert mindenkinek megfelelni kizárt. Minden este, egyre inkább fizikai fájdalomhoz hasonlít a magány, próbálok filmeket nézni, streameket, netflix, crunchyroll, mivel angolul kiválóan tudok, így az sem okoz gondot, rengeted más nemzetiségű emberrel tartottam kapcsolatot, de a fizikai kapcsolat mégis mindig jobban vonzott... Egy jó baráti társaság de igazán már semmi sem boldogít egyedül az életben.

Gyerek korom óta volt az a kémiai egyenetlenség a fejemben amit depressziónak hívunk, bár sohasem mutattam ki, ez gyakorlatilag csak segített abban, hogy nyíltabb legyek az emberekkel, mivel viszonylag korán rájöttem, hogy az életemet nem egy 2000 évvel ezelőtt íródott könyv szerint szeretném élni amit a vallásos körökben bibliának hívnak, mert egy lehetőség van az életben, utána nem jutunk sehova, nincsenek célok, mint például küldetések, csak az a cél amit az életedben megadsz magadnak, mert nincs egy isten aki fent lebegne és hasonló dolgokat mondana, hogy most ezt tedd vagy azt tedd és akkor valóban a mennyekbe jutsz, ilyen nincs, persze ezt személyesen nem hangoztatom, mert a legjobb ha mindenki abban hisz amit akar, ha úgy könnyebb elfogadni a létet és a halált, viszont ahogy múlnak a napok, évek egyre inkább kezdem elveszíteni a céljaimat életem során 5 szakemberrel konzultáltam erről de mivel nekem csak erőt adott a szociális kibontakozáshoz, így lehet az én depresszióm amolyan /pozitív eredetű/ mert nem igazán rágódom a hétköznapok gondjain, amiatt mert egyszer úgyis vége lesz, de ezt soha senkinek nem mondom, és nem mutatom ki, fölösleges lenne rátukmálni másokra a nézeteimet, ezért ezt is ki lehet zárni abból, hogy miért is olyan nehéz megtartani az emberi kapcsolatokat, vagy csak nekem tűnik annak, miközben mindent megteszek?

Lassan már ami űrt említettem kezdem elfogadni, és beletörődök, mert az élet ilyen és nem lehet ellene tenni, pedig sohasem voltam tétlen, és olyan aki ne tett volna meg mindent, de kezdem feladni, és mivel úgyis ugyan az lesz a vége egyre inkább azon gondolkozom, hogy a saját kezemmel teszek rá pontot, semmi örömömet nem lelem a hétköznapokban, mintha csak a saját filmemet figyelném belülről a fejemben egy külső szemlélőként, de minden nap egyre homályosabbnak és egyre gyorsabbnak tűnik, úgy érzem elszalad az élet felettem, és nincsenek mellettem emberek akikkel kikapcsolódhatnék.

Sajnálom, hogy ennyire sötétre sikerült a vége, de fontosnak tartottam leírni.

Köszönöm ha bárki is elolvasta, még inkább köszönöm, hogyha valaki meg is próbál segítséget nyújtani erre a rendkívül bonyolult szituációra, de az is lehet, hogy csak én látom bonyolultnak, viszont aki részletesen végig olvasta az nem fog azzal dobálózni, hogy a professzionális segítség szükséges.

Röviden tömören csak arra vagyok kíváncsi, hogy más emberek hogyan alakítottak ki hosszú távú kapcsolatokat, hogyan tartottak meg maguk mellett más embereket, az is segítség, ha csak a személyes példákat leírjátok/leírják, mivel könnyen tanulok, és nem muszáj csak az én egyéni problémámra személyre szabottan választ adni. :)

22/fi