Magányosak, ti elfogadtátok a sorsotokat, hogy örökre egyedül maradtok?

El hát. Épp most akarná magát visszakönyörögni valaki, aki megbántott, aztán az önérzetem és a bizalmam is megtaposta. Arcon röhögtem és ott hagytam. Még az indokai (kifogásai) se érdekelnek, mert ahogy és amit művelt, azt jó érzésű ember, aki kicsit is tiszteli önmagát, nem bocsátja meg.

Nem értem, már így ennyi év egyedüllét után tényleg nem értem ezt a téma körüli nagy drámát.

Ezt soha nem lehet elfogadni, mégha néhány debil megis próbálja magyarázni neked. Együttélni lehet vele, bár az se egyszerű. Egész egyszerűen azért nem lehet sose elfogadni, mert az ember társas lény, ezért mindig ott lesz benned az, hogy szükséged lenne valakire. Csak egy idő után megtanulsz egyedül lenni. De sose fogod tudni a magányt normálisnak érezni.

23/F több, mint 4 éve még egy randi se, előtte is csak 1 randi.

30 évesen el.

Nem azt mondom, hogy soha eszembe sem jut, nem irigykedem másokra, vagy csak nem gondolkozom, el, hogy de jó lenne valaki.

De nem is ezen görcsölök egész nap, hanem elvagyok a magam kis életével és mindent ugyanúgy csinálok, mint azok akiknek van párja.