Más is rühelli a céges bulikat?

Hú, azért jó olvasni, hogy léteznek még más emberek is rajtam kívül, akik utálják ezeket a felszínes tingli-tanglizásokat a kollégákkal. Ugyanezekért én is. Minek legyek olyanokkal a szabadidőmben is, akikkel muszáj lennem napi minimum 9 órában? Szeretnék néha a szeretteimmel lenni, kutyázni, hobbizni, kinek mi. Az a két nap hétvégén meg az esték ezekre sem elegek igazából. Főleg mert a karótnyelt kollégák ebédszünetben meg hazafele menet is a qrva munkáról tudnak csak beszélni. Éppen ezért imádok egyedül enni és egyedül hazamenni... Viszont annyira szar, mert 3 év alatt ez a 4. munkahelyem és mindenki mindig olyan qrva fontosnak tartja a csapatépítőket, még egy embertől nem hallottam volna amit itt írtok, mindig rám néznek csodabogárként hogy “miiii? te nem érsz rá a csapatépítőre???” (azt közben nem nem érek rá, hanem nincs kedvem, de hát ha ezt bevallod akkor már te nem illesz a csapatba és elkezdenek bunkózni veled)

Kb mindenkinek a munka meg a munkatársak az élete azt kész, ennyi?! A párommal mennék inkább párkapcsolatépítőre, arra nagyobb szükségem van, a munka miatt már igy is elég távol vagyunk egymástól.... minden 2. hét olyan, hogy nem is látom, mert ő éjszaka jön haza én akkor alszok, reggel megyek ő meg akkor alszik.

Az én helyzetem kicsit speciálisabb. 30 vagyok, csak nekem van a velem egykorú munkatársak közül gyermeke, akiknek van még, azok 50-esek, már felnőtt gyerekekkel. Vagyis, mind éjjelekig maradnak ezeken a rendezvényeken, csak egymással barátkoznak, hétköznap esténként is sokat isznak együtt, én magam viszont nem, és ezekről a rendezvényekről is otthon szoktam lenni fürdetésre, fektetésre, ha gyereket is lehet vinni, akkor meg jön a gyerekünk is.

Volt olyan munkahelyem, ahol ugyanez volt a helyzet, csak ott kötelezően végig kellett volna maradni a karácsonyi bulin, munkaidő végétől egészen éjfél-egy óráig, és üvöltöztek velem emiatt már előre a boldog karácsony jegyében, hát onnan még a buli előtt eljöttem...:)

12-es: Hasonló helyzetben voltam jópár éve én is, ezek szerint nem egyedi eset ez a hozzáállás. :)

Az akkori munkahelyen projekt-jellegű munkákon dolgoztunk, projektenként volt fluktuáció a mi szintünkön, de volt egy kemény mag, akik projektről-projektre ott maradtak.

Ez a mag néhány 20-as évei végén járó, és harmincas figurából állt, lányok, fiúk vegyesen. Egy közös volt még bennük, hogy komoly párkapcsolata egyiknek sem volt, ugyan néhányan egymásal is próbálkoztak, de semmi kötöttség. Az újak közül aki akart, az csatlakozott az állandó hétvégi piatúrákhoz. Kocsmáról kocsmára jártak a városban, ez volt a közös program, de minden hétvégén. Nekik a céges vacsorák olyanok voltak, mint gyereknek a karácsony, úgy várták. :D Nem lett volna ezzel semmi bajom, ha nem az ő javaslataikra maradtak volna az emberek azokra a projektekre, ahová nem kellett annyi dolgozó. És a vezetőség nagyon nyitott volt rájuk.

A lényeg, hogy akiknek gyerekeik voltak, vagy jobb dolguk is volt, mint péntek-szombat elszórni a pénzt a krimókban, azoknak nagyon kellett tekerni a munkában, hogy a következő projektben is ott lehessenek.

Mindez a második projektnél vált világossá számomra, a harmadikra már nem is jelentkeztem, nem láttam előrejutási lehetőséget, amikor tök alkalmatlan hülyegyerek lett csoportvezető,aki "jóarckodott" a hétvégi partikon, én meg mentem a levesbe.

érdekes, annak ellenére feszélyez és nem-szeretem, hogy birom az arcokat akik körülvesznek;

egy kötetlenebb buli, hogy valakihez elmenni házibuliba kollégákhoz, azt talán jobban birnám ... kötelező evés, nem mehetek el amikor akarok, mert nem illik ... mind ezt gyűlölöm.

Egyetértek, de hogy lehet ezeket megúszni?

Az egész gyerekkor ezzel telt, hogy kirándulásokon kellett részt venni, kötelező jelleggel, és felnőttként is ezzel kínozzák azokat, akiknek ez nem hiányzik.

Azért írom, hogy megúszni, mert sajnos tapasztaltam, hogy rosszabbul jár az ember, ha nem megy el, mert előtte-utána jönnek a még kínosabb kérdések.