Van valaki, aki "minden mindegy, nem veszíthetek semmit" alapon megtette azt, amitől félt? (Szerelmi/ismerkedési témában)

Kétszer írtam rá olyanra, aki eltűnt. Mert mindig a jobbat feltételeztem róla, azt, hogy esetleg perforált a vakbele és tényleg úgy meg tudtam ijedni, hogy számomra megnyugvás volt, amikor a pofámba vágta végre, hogy valaki más kell neki már.

Egy másik illetőnél azon aggódtam, hogy nem kapta meg az utolsó üzenetemet Fb-on és azért nem válaszol. Mert nem volt az ismerőseim között és az ismeretlenek üzenetei nem olyan feltűnőek az engedélykérések között. Ezért végül rákérdeztem, miért nem válaszol egy hónapja. Egyenes választ nem kaptam, de a válaszából kiderült, hogy megkapta az üzenetem, innen kezdve én is tudtam, hogy mi a helyzet.

Segített kicsit lezárni. Talán a büszkeségemet lejjebb kellett adnom és megalázónak is éreztem...de megérte. Nem mindenki tisztel annyira, hogy megadja a kegyelemdöfést. Egyszerűen csak eltűnik.

" Szerelmes vagyok belé, de nem szeretnék tőle úgy semmit, csak barátként szeretném visszakapni"

-???

Legalább magadnak ne hazudj. Ugyan már, nekem ne mondd, hogy komolyan jó ötletnek tartok, hogy azzal barátkozz újra, akibe full "szerelmes" vagy, de ő les sz.rja a kis fejed. Ráadásul vidáman dug mást mert barátnője is van azóta.

Másrészt amíg te szerelmes vagy, addig az utolsó dolog az az, hogy te barátkozni próbálsz vele és a közeledben tartani. Minek, most komolyan?

Én is voltam eszméletlen belezúgva valakibe, akivel nem lehetett semmi, (nője is volt, haver is volt, eléggé kedveltem is). Aztán amikor meguntam a szenvedést és az egészet, akkor szépen megszakítottam a teljes kapcsolatot. Miért? Mert magamat is szeretem.

Aki tovább akar lépni, az ezt teszi, nem pedig fetreng direkt, saját önszántából továbbra is a saját mocsárjában, ahogy te is pl teszed.. (Bocs).